A Macskaherceg kilencedik élete

: Gimesi Dóra – Tóth Eszter
2011. február 24.
Gimesi Dóra

Van egy város a Tisza partján.
Illetve a Tisza és a Maros partján.
Egészen pontosan a Tisza és a Maros szögletében.
Úgy is hívják furcsabeszédű lakói: Szöged.
Idegenek, felnőttek, gyüttmöntek szemének épp olyan, mint a többi: ugyanolyan emberek szállnak le nap, mint nap a pályaudvarán, zötyögnek villamosain, rohannak, sietnek, fontoskodnak az utcáin, anélkül, hogy tudnák, hova is érkeztek, hol is zötyögnek, hol is fontoskodnak valójában.
Ezek a felnőttek, idegenek és gyüttmöntek sohasem hallottak a Móravárosi Manók Titkos Társaságáról, például. Soha sem láttak még tarjáni tízemeletesben fájós lábú óriást. Soha nem vették komolyan a Boszorkány-sziget nagyon is beszédes nevét, nem lestek meg tiszavirágot, és fogalmuk sincs, miről pletykáltak egy kora márciusi hajnalon a hajdanvolt hölgyekből lett gesztenyefák.

 

– Van valami új hír, drágám? – érdeklődött mintegy mellékesen Lamberg Rozália, a legidősebb gesztenyehölgy.
– Csak a szokásos, drágám – sóhajtott Schmitt Jolánka, a madárcseresznye. – A tavasz késik, a varjak egyre szemtelenebbek, a derekam hasogat…
– Én hallottam valamit – suttogott nagy titokzatosan egy fiatal gesztenye. – A Mátyás téri tölgyek szerint a Macskaherceg feleségül akarja venni Alinkát, a tündért.
– Ugyan drágám, ez képtelenség! – hördült fel Lamberg Rozália. – Nyilván rosszul hallotta. Alinka a legszebb tavasztündér a környéken, a Macskaherceg meg… nos, mindannyian tudjuk, hogy a Macskaherceg egy címeres gazember.
– Egy pernahajder! – visította Schmitt Jolánka.
– Egy széltoló! – tette hozzá a déli szél.
– Alinka soha nem választaná a Macskaherceget – összegzett Lamberg Rozália, és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetést.

Való igaz, Alinka volt akkoriban a legszebb tavasztündér az egész Mátyás téren, az egész Alsóvárosban, de az is lehet, hogy az egész világon. Finom kis kezével egyenként bontogatta ki az összes babarózsát, nefelejcset és aranyesőt, selymesre simogatta a húsvéti barkát, és olykor tréfásan libbentette meg az alsóvárosi barátok csuháját. Alinkát mindenki szerette a Mátyás téren. Nemcsak a tölgyfák meg az aranyesőbokrok, de még a templomi kőangyalok és a szigorú arcú szentek is. Vasárnap délben, a mise után gyakran beszökött hozzájuk, tavaszillatot csempészett Leopold, a vén orgona sípjaiba, és igazi napsugárral festette újra az angyalok kopottas glóriáját.
Amikor aztán Alinka eladósorba került, egyik napról a másikra kérőkkel telt meg a Mátyás tér: napsugár-hercegekkel, cserebogár úrfiakkal, jó családból való manókkal és csíkos pulóveres bölcsészhallgatókkal. Az egyik bársonyszárnyat hozott aranyhímzéssel a másik áttetsző holdsugár-szőttest, a harmadik versekből hajtogatott papírrepülőt.
Alinka próbálgatta, próbálgatta a szárnyakat, de bizony egyikkel sem esett olyan jól a repülés, mint a megszokott, gyerekkori szitakötőszárnyon. A bársony túl méltóságteljes, az arany túl nehéz, a holdsugár túl könnyű, a vers meg… nem sokat ér, ha nem elég eredeti.

– Minek nekem új szárny, miért nem tarthatom meg a régit? – pityergett egy este Alinka tündérnagyanyja vállán. – Itt-ott szakadt kicsit, de megvarrom, néhány évig még jó lesz!
– Alinkám, tudod, hogy ha egy tündér megházasodik, új szárnyat kap a férjétől. Ez a szokás. Ki látott már felnőtt tündérhölgyet gyerekkori szitakötőszárnnyal?
– Akkor nem megyek férjhez soha! – toppantott Alinka, és kiviharzott az ajtón.

A kérők lehajtott fejjel, lógó orral hagyták el a Mátyás teret, vert seregként vonultak végig a Szentháromság utcán, amikor a tömeggel szemben, oldalkocsis motorkerékpáron, szokás szerint késve, megérkezett a Macskaherceg. Majd hogy el nem gázolta a kiviharzó Alinkát.
– Kisasszony! Nem lát a szemétől? – üvöltött a Macskaherceg.
– Maga közveszélyes őrült! – visított a tündér.
Két nap múlva kihirdették az esküvőt.

– De hisz az egy piperkőc! – sápítoztak az orgonabokrok.
– Egy pojáca! – nyekeregte a templomkapu.
– Egy szélhámos! – bólogattak a verebek.
– Egy gazember! – mennydörögték a harangok.
– Ismertem egy újszegedi lápi tündért, annak is házasságot ígért – ingatta friss hajtásait Lamberg Rozália. – Aztán a menyegző előestéjén egyszer csak eltűnt, a menyasszony meg bánatában elment tiszavirágnak…
– Én is hallottam hasonlót – kontrázott Schmitt Jolánka, a madárcseresznye. – De az egy emberlánnyal esett meg a Szivárvány utcában. Elcsavarta a fejét az a semmirekellő, aztán se szó, se beszéd, továbbállt. Szegény kislány közben megöregedett, de azóta is várja… Minden reggel kitesz a lépcsőházba egy tányér friss tejet.
Így telt el az a réges-régi március a Mátyás téren, sírás-rívással, rimánkodással, fenyegetőzéssel, de hiába. Alinka a Macskaherceget választotta. Pedig tudott róla mindent, az összes pletykát, példázatot és rémtörténetet. Tudta, hogy éjjel ezüstszürke kandúr alakjában járja a háztetőket, beles a lányok ablakán és pihe-puha álmot dorombol a szívükbe, tudta, hogy nappal emberalakot ölt, hogy történeteinek a fele sem igaz, és hogy reggel a tükör előtt gyakorolja a jellemző kis félmosolyt. Alinka tudta, hogy a Macskaherceg egy szélhámos, egy pernahajder, egy pojáca – és tudta, hogy ő az egyetlen, aki súlyos bársony és csillogó arany helyett kalandos, csodás és rettenetes történetekből, valódi mesékből sző majd neki tarka, könnyű szárnyat az esküvőre.

Ne gondoljuk, hogy a Macskaherceg nem akarta feleségül venni Alinkát. A Macskaherceg már a lápi tündért is feleségül akarta venni, meg Szabó Irmát is a Szivárvány utcából, és ki tudja még hány tündért, hercegnőt és emberlányt.

– Ez lesz az utolsó éjjeli kóborlásom – gondolta mindig az esküvő előtt. Még egyszer bekukkantok az ablakokon, még egyszer szerenádozom a denevérekkel, még egyszer meglátogatom a kedvenc kéményeimet. Azután visszaváltozom emberré és soha többé nem öltök macskagúnyát. Csak még ma éjjel. Csak még egyszer
utoljára.
Így volt ez aznap este is. Alinka az alsóvárosi templom sötét karzatán üldögélt és a vénséges vén orgonával pörölt.
– Leopold! Hamis! Nem hallja, hogy hamis?!
– Mindig így játszom a nászindulót – morogta az orgona. – Az elmúlt kétszáz évben senki sem reklamált.
– De ez az én nászindulóm! Az én esküvőm! Azt akarom, hogy gyönyörű legyen!
– Minden esküvő gyönyörű – felelt az orgona – legalábbis a galambok ezt mondják. Ami engem illet, én mindig is meglehetősen unalmasnak találtam. Ostoba egy szertartás. Bezzeg egy szép temetés! Bezzeg a Mozart-rekviem!
Alinka nagy műgonddal összehajtogatta babarózsa sziromból szőtt fátylát, majd ismét kiterítette. Aztán megint összehajtogatta. A Macskaherceg utolsó kóborlására gondolt.
Ahogy puha lépteivel szinte röpül a tócsás földek fölött, ahogy még egyszer végigsuhan a Tisza-parti mellvéden, ahogy a Kárász utcai palotatetőkön szökell, és huncutul rákacsint a teliholdra. Ahogy bekukkant valamelyik belvárosi királykisasszony ablakán. De visszajön. Bármilyen szép is az a királykisasszony, reggelre visszajön, mert megígérte.
Erre gondolt Alinka az esküvője előtti éjjelen, míg végül lassan elnyomta az álom.

A Szentháromság utcai gesztenyefák egy lyukas fityingbe nem fogadtak volna, hogy a Macskaherceg visszatér. Volt is nagy ámuldozás, meg szájtátás, meg hümmögés, amikor kora hajnalban végigbiciklizett közöttük.
– Csókolom, Róza néni! Üdvözlöm, Jolánka! Nagyon sietek! Ma van az esküvőm!
Alinka a Mátyás téren várta, talpig rózsasziromban. Olyan szép volt, hogy még a megsavanyodott vén szigeti boszorkányok is zokogva borultak egymás nyakába, amikor meglátták. A pletykás rigók a fél várost összecsődítették a nagy eseményre: a banyákon kívül jelen volt még a móravárosi manók küldöttsége, három tarjáni óriás (ők sajnos nem fértek be a templomba), a szelek és az esők tündérei, a verebek, zöldikék, rozsdafarkúak, a katicabogarak és a bodobácsok, továbbá minden rendű és rangú mutatványos és szemfényvesztő nép, akik az idő tájt lakták az Alsóvárost. A Macskaherceg klakkcilinderben, nyaka körül hosszú, csíkos sállal olyan volt, mint egy mesebeli királyfi.
– Soha többé nem öltök macskagúnyát – ígérte, és a megrendült násznép zokogásban tört ki. Leopold életében először egyetlen hamis hang nélkül játszotta végig a nászindulót, amin a kőangyalok úgy meglepődtek, hogy csapkodni kezdtek kőszárnyaikkal, és kis híján kirepültek a rózsaablakon. Alinka büszkén viselte új, tarka, meséből szőtt asszonyszárnyát és bátran állíthatjuk, hogy ezen a márciusi hajnalon az egész földkerekségen nem volt nála boldogabb tavasztündér.

Telt-múlt az idő, eljött a nyár, kivirágzott a Tisza. A házaspár kiköltözött egy hosszú lábú, Tisza parti házba, onnan bámulták a felhőket, hevertek a stégen és krimiket olvastak egész nap. Ősszel fogócskáztak az avarban, télen szánkóztak a töltésen. Ám ahogy közelített a tavasz, Alinkának egyre több dolga akadt. Bimbót fakasztani, barkát cirógatni, fiatal szeleket röpülésre oktatni… Egy szó, mint száz, egy márciusi este Alinka elindult, hogy tavaszi virágruhába öltöztesse az alsóvárosi cseresznyefákat.
– Csak kora reggel jövök – mondta a Macskahercegnek búcsúzóul – tudod, a cseresznyefák milyen hisztisek. Illegnek-billegnek, nyafognak órákig, nem is tudom, hogy leszek kész reggelre…
Azzal elviharzott.
A Macskaherceg a holdat bámulta. Meg a háztetőket. Beleszimatolt a friss tavaszi levegőbe – a tér felől alvó virágok illata érkezett, a templomból tömjén, a Szivárvány utcából egy tányér langyos tej, a Tisza felől a fiatal víz szaga, lefekvéshez készülődő királylányok hajának illata a belvárosból, az egyetem felől selymes cigarettafüst… Szimatolt, szaglászott a Macskaherceg, és hipp-hopp, már meg is feledkezett az ígéretéről. Macskagúnyát öltött és nekivágott az éjszakának.
Alinka hajnalhasadáskor érkezett haza. Nem sírt, nem kiabált, nem toporzékolt, csak tüzetesen szemügyre vette a puha homokban sorjázó macskamancs-nyomokat.
– Mi megmondtuk előre – sóhajtoztak az orgonabokrok.
– Tudtam, tudtam, úgy tudtam – nyögte a templomkapu.
– Mi figyelmeztettünk – sajnálkoztak a verebek.
– Hiába, hiába – kongtak a harangok.
– Csend legyen! – toppantott Alinka, és futni kezdett. Futott végig a Tisza-parton, leelőzte a komótosan zötykölődő első villamost, kis híján elgázolt egy alvajáró óriást, de meg sem állt a Boszorkány-szigetig.
A Boszorkány-szigeten – amint az nyilvánvaló – márpedig boszorkányok élnek. Igaz, az utóbbi időben már nem kotyvasztanak siklóból pörköltet, bodobácsból levest, gyereksírásból desszertet. Inkább visszahúzódnak az odvas fák mélyébe, pókfonálon telegrafálnak naphosszat és a legújabb tündérdivaton élcelődnek. Ezen a hajnalon, miután jól kipletykálták a város összes lakóját, épp lefekvéshez készülődtek.
Alinka meglassította lépteit, mivel még soha nem járt egyedül a Boszorkány-szigeten.
– Talán mégsem ez a megoldás – gondolta. – Talán haza kellene mennem.
De ekkor már késő volt.
– Nicsak, nicsak, nicsak! Csak nem a tavasz kákabélű kis hírnöke? A könnyűléptű kis szárnyasjószág? A boldogan-élnek-míg–meg-nem-halnak kisasszony? – rikkantotta mögötte egy fülsértő hang.
Alinka megpördült. Egy egészen apró, kövérkés öregasszony hintázott mögötte a szomorúfűz egyik ágán. Csíkos kombinéja meg-meglibbent, kurta kis lábai ritmikusan lendültek előre-hátra.

– Én… azt hiszem, én már megyek is – motyogta Alinka, de úgy érezte, a szomorúfűz gyökerei béklyóként tekerednek a lábára.
– Ha már eddig elmerészkedtél, maradj – vihogott az öregasszony, szeme fehérje kivillant az arcát borító zuzmók és gyökerek közül.
– Meséld el szépen Agónia néninek, mi bánt!
Alinka összeszedte minden bátorságát és a banya szemébe nézett.
– Átkot szeretnék mondani.
– Átkot? Ugyan miféle átkot mondhatna egy tavasztündér? Ez a legjobb vicc, amit valaha hallottam.
– Igenis, tudunk átkot mondani! Tündérnagyanyám mesélte! – makacskodott Alinka.
– Hát jó – vonta meg a vállát a banya – ha tündérnagyanyád mesélte, akkor bizonyára úgy is van. Hanem egy ilyen átok sokba kerül ám…
– Mindegy, mibe kerül – türelmetlenkedett Alinka.
– A tündér, aki egyszer átkot mond, nem lehet tündér soha többé. A tündér, aki átkot mond, nem tud többé bimbót kibontani, kacagással rügyet fakasztani, divatos sziromruhát tervezni a cseresznyefáknak. A tündér, aki átkot mond, soha többé nem repülhet.
– Átkot szeretnék mondani – toppantott Alinka, és lecsatolta a hátáról tarka, meséből szőtt szárnyát.
– Ahogy kívánod, ostoba kisasszony.
A banya sárga szeme megvillant és Alinka különös forróságot érzett a torkában. Hiába is akarta volna visszatartani, furcsa, ijesztő, ismeretlen szavak ugráltak, táncoltak a szájában, éjszaka-ízű és tintakeserűségű jelzők, metaforák és hasonlatok, sértett asszonyok és csúszómászó férgek nyelvén hömpölygő, guruló, zuhogó szavak.
Amikor aztán befejezte, iszonyatos lett a csönd.
A banya elégedetten vigyorgott.
– Szép átok volt, példaszerű átok! Most menj haza, feküdj le, és mire felkelsz, azt sem fogod tudni, ki az a Macskaherceg.

Alinka így is tett: hazabaktatott, lefeküdt, felkelt. És mire felkelt, egyáltalán nem tudta, ki az a Macskaherceg. Nem tudta, hogy a tarjáni tízemeletesekben óriások laknak. Nem tudta, melyik pincében tartják titkos összejöveteleiket a móravárosi manók. Ásítva, bal lábbal kelt fel, elgyalogolt a kisboltig, vett két kiflit meg egy fél kiló paradicsomot, nem köszönt a gesztenyefáknak és nem cirógatta meg a frissen kipattant rügyeket. Arcát nem tartotta bele a simogató szélbe. Emberlány lett, mint a Mátyás téren bárki más, és nem tudta, örökre elfelejtette, hogy szárnya volt egykor és tavasztündér volt valaha.

Ugyanezen a reggelen, amikor a Macskaherceg éhesen és kimerülten hazaérkezett, behúzódott a lépcsőházi homályba, hogy újra felvegye emberalakját. De hiába, az átok megfogant. Nem tudott többé kibújni az ezüstös macskabundából.
A Macskaherceg világgá indult. Látták a Szentháromság utcai gesztenyefák, a katicák és a rozsdafarkúak, hümmögtek a móravárosi manók, összesúgtak a tarjáni óriások, de senki sem tartóztatta. Tudták, mit jelent, ha valakit megátkoz egy tavasztündér.
– Nincs még egy ilyen város a világon – nézett vissza a Macskaherceg, amikor elhagyta a városhatárt. – Máshol nincsenek tündérek, banyák, óriások. Máshol csak emberek vannak, emberek és macskák. Halálra fogom unni magam.
– Ebben az esetben hamarosan találkozunk – vihogott fel egy vékonyka, idegesítő hang a gyevi temető felől.
A Macskaherceg odanézett: maga a Halál üldögélt a temető kőkerítésén, vékony lábait lógázta és forralt bort kortyolgatott.
– Ugye tudod komám, hogy mostantól kilenc életed van?
– Kilenc?
– Mint a macskáknak általában.
– Ó, hogy azt a cirmos kutyafáját! – káromkodott a Macskaherceg. A jövőjére gondolt, és elkeseredett.
– Kilencszer fogom halálra unni magam, kilencszer egymás után.
Azzal hátat fordított a vihogó Halálnak, és puha léptekkel elindult a Nagyvilágba.

A Macskaherceg persze tévedett, amikor azt gondolta, csak az ő Tisza-parti városában élnek tündérek, banyák és óriások. Tündérek, banyák és óriások természetesen mindenhol élnek, szerte a Nagyvilágban.
Teltek a napok, hónapok, évek, és a Macskaherceg bejárta a Nagyvilágot. Utazott velocipéden és automobilon, expresszvonaton, gőzhajón, zeppelinen. Bécsben megtudta, hová mennek az aszfaltrajzok, ha elmossa őket az eső, Berlinben megmentett egy szerelmes mozigépészt, Varsóban látott egy háborút, aki kis híján megette az egész várost. Budapesten megoldotta az elvarázsolt vonatok rejtélyét, Prágában megismert egy kisfiút, aki beszélgetett a kövekkel. Rómában részt vett a platánok bálján, Firenzében megleste, hová tűnnek éjjel a festményekről a kisjézusok. Látott csöndet, pálmafát, margarétamezőt és tengert.
És mert kilenc élete volt, nyolcszor mutatott fityiszt a Halálnak.

Amíg a Macskaherceg a Nagyvilágban vándorolt, a rozsdafarkúak, a manók, az óriások szótlanul nézték végig, ahogy Alinkából vénséges vén anyóka lett, halkan hümmögő, zsörtölődő zongoratanárnő. Mert Alinkának csak egyetlen élete volt. Mátyás téri házában a zongoraszéken gubbasztott naphosszat, nem pletykálkodott a piacon, nem kiabált a téren focizó fiúkkal, nem köszönt a ministránsoknak. Minden nap végigbicegett a Szentháromság utcán, de soha többé nem hallotta meg, miről pletykálnak a gesztenyefák.
– Javíthatatlan, mondom én, javíthatatlan – harsogta a Macskahercegre utalva Lamberg Rozália, rangidős gesztenyehölgy. Az utóbbi időben egyre többet harsogott, hátha az anyókává töpörödött Alinka egyszer mégis meghallja.
– Szélhámos! Pernahajder! – visszhangozták a hársak, a tölgyek, a madárcseresznyék.
– Hölgyeim – csillapította a társaságot egy elegáns platán a Széchenyi térről – lassan száz éve köszörülik a nyelvüket azon a szerencsétlen fiún.
– Nyolcvankettő! – csattant fel Lamberg Rozália. – Egészen pontosan nyolcvankettő.
– Vajon igaz a hír, hogy visszatért?
A hír igaz volt. Már két napja olvadt, amikor a Macskaherceg megérkezett a Mátyás térre. Senki sem tudott az érkezéséről, nem várták szőke copfos szűzleányok a városhatárban, de még az Alsóvárosi Pacsirták műkedvelő dalárdája sem készült új műsorral a tiszteletére.
– Elfelejtettek – gondolta a Macskaherceg, míg farkasszemet nézett a tükörképével egy pocsolyában – Ráadásul tegnap még nem volt meg ez fehér csík a jobb szemem alatt. Öregszem.
A Macskaherceg állt a pocsolya fölött és grimaszokat vágott. Összeráncolta, majd kisimította cirmos homlokát. Félig lehunyta sárgászöld szemét. Kacsintott. Sok hiú és piperkőc macskát ismerünk, de a Macskaherceg mindegyiken túltett.
– Hátha megismer – töprengett – hátha…
És besurrant a Mátyás tér 6. zöldre festett ajtaján.

Az idők során Alinka háza is megvénült: ablakai megvakultak, tarka falai megszürkültek, a sarkokba egész városokat szőtt egy művészi hajlamú pók. Kávé-, levendula- és öregségszag töltötte be a valaha tágas, napfényes lakást. A szoba közepén fenyegetően állt egy hatalmas, fekete zongora – a zongoraszéken egy kislány lógázta a lábát, Alinka egyetlen tanítványa.
– Dó ré mi fá szó lá ti dó! Nem hallom a skálát! – kiabált Alinka a konyhából, ahol éppen tejeskávét főzött.
A Macskaherceg összerezzent az ismerős hangra, és gyorsan bebújt a kopott, zöld fotel alá. Onnan leste, ahogy Alinka tálcával a kezében becsoszog – a valaha élt legszebb tavasztündér aprócska lett és áttetsző, mint az üveg, háta meghajlott, hosszú ujjai meggöcsörtösödtek… A Macskaherceg mégis úgy látta, semmit sem veszített a szépségéből.
A kislány megitta a tejeskávét, majd újra skálázni kezdett.
– Dó ré mi fá szó lá ti dó! És most elölről az egészet! – vezényelt Alinka.
A Macskaherceg kibújt a fotel alól, hogy jobban lásson. Óvatosan osont át a szobán, és már majdnem sikerült eltűnnie az ablakot takaró bársonyfüggöny mögött, amikor a kislány felkiáltott:
– Alinka néni! Egy macska!
– Dó ré mi fá, ne álljunk meg, tartsuk a tempót, ne bámészkodjunk – énekelte Alinka, le sem véve szemét a fekete-fehér billentyűkről.
– Bejött egy macska! – bizonygatta a kislány a függöny felé mutatva, de a nehéz bársony meg se moccant. – Az előbb még ott volt! A függöny mögött!
– Macska, macska, no persze… Mindent kitalálnak, hogy megússzák a skálázást.
– De tényleg ott volt!
– Legközelebb mi lesz, dinoszaurusz? Vagy vérszívó denevér? No, eredj haza, vége az órának. És el ne felejts gyakorolni! – dohogott Alinka, miközben kitessékelte a kislányt.
Gondosan bezárta az ajtót és leült a zongoraszékre. Illetve leült volna, ha nem ül már azon valaki más: egy vénséges vén, girhes, ezüstszürke kandúr.

Alinka nem lepődött meg. Amióta megvénült, különös álmai voltak egy városról, amely nagyon hasonlított az övére, de tündérek, banyák és óriások lakták. Álmodott egy dohogó, öreg templomi orgonáról, pletykáló gesztenyefákról, pincékben bujkáló manókról. És álmodott egymacskáról is, egy ezüstszürke bundájú, sárgászöld szemű, szépséges macskáról, épp olyanról, amilyen ez a kóbor jószág lehetett száz évvel ezelőtt.
– Cicc-cicc – hívta Alinka a macskát, teletöltött egy porceláncsészét tejeskávéval és letette a földre.
– Hálásan köszönöm – udvariaskodott a Macskaherceg, bár tudta, hogy Alinka egy szót sem ért a macskanyávogásból.
Az öregasszony zongorázni kezdett, a girhes kandúr az ölébe telepedett, így telt el a délután.

A Mátyás teret már régen megette a sötét, amikor a Macskaherceg egy ismerős, éles, vihogó hangra ébredt.
– Üdv újra itthon, komám – maga a Halál üldögélt a hintaszékben, lógázta a lábát és forralt bort kortyolgatott. Mintha el sem telt volna az a nyolc macskaöltő.
– Semmi dolgod velem. – fújta a Macskaherceg. – Még nincs itt az idő.
– Ezúttal nem is érted jöttem. Habár, ahogy így elnézlek, az a nap is vészesen közeleg – viccelődött a Halál.
– Fordulj fel – viccelődött a Macskaherceg.
– Ugye tudod, hogy nemsokára megtörik az átok? Az utolsó életedben, úgy tűnik, újra ember leszel. Már ameddig, ugyebár.
– Miket beszélsz?
– Az átok csak addig tart, amíg él az, aki mondta – vihogott a Halál, és a zongorára borulva alvó Alinkára mutatott.
– Felejtsd el – pattant fel a Macskaherceg. – Alinka tündér, és a tündérek fölött nincs hatalmad!
– Tündér volt, komám, tündér volt. Odaadta a szárnyát egy átokért. Nagyon jól tudta, mit vállal. De még ha visszaszereznéd is a szárnyát: ki látott már vénséges vén, hajlott hátú, göcsörtös ujjú tavasztündért?

A Macskaherceg futott. Futott végig a Tisza-parton, leelőzte a komótosan zötykölődő utolsó villamost, kis híján elgázolt egy alvajáró óriást, de meg sem állt a Boszorkányszigetig.
– Agónia! – kiáltotta, illetve köhögte inkább, mert úgy kifulladt a futásban, hogy azt hitte, menten meghal. – Agónia, tudom, hogy otthon vagy!
– Nicsak, nicsak, nicsak – dugta ki zuzmókkal borított arcát a szomorúfűz odvából a banya – Csak nem a puhaléptű kalandor, a kilencéletű világutazó? Rettenetesen nézel ki. Megvénültél.
– Add vissza a feleségem szárnyát! Most! – szedte össze magát a Macskaherceg, miközben futó pillantást vetett az arcképére egy tócsában. – Nem is nézek ki olyan rettenetesen.
– Hogy te milyen ostoba vagy – kuncogott Agónia. – Hiszen nemsokára úgyis megtörik az átok. Alinka meghal, te meg újra ember leszel.
A Macskaherceg összeszedte minden erejét, felugrott és elkapta a banyát.
– Ha nem mondod meg azonnal, mit kell tennem, hogy Alinka újra tündér legyen, esküszöm a cirmos mindenségre, hogy kikaparom azt a sunyi sárga szemedet!
– Megmondom én, persze, hogy megmondom! – kapkodott levegő után Agónia. – Te vagy a férje, neked hatalmadban áll, hogy új szárnyat csinálj neki. De jól vigyázz, az új szárny csak akkor lesz kész, ha te sem haragszol rá és a tündér is teljes szívéből megbánta az átkot!
– Csak reggelig adj időt – kérte a Macskaherceg a Halált, aki még mindig ott hintázott Alinka szobájának sarkában.
– Legyen – vont vállat a Halál, és kilépett a csukott ajtón. – De amint felkel a nap, visszajövök.
A Macskaherceg nézte az alvó, szuszogó Alinkát. Ősz haja kontyba csavarva, arcán a szuszogás ütemére változtak, moccantak a sírás és nevetés ráncai. A Macskaherceg felugrott a zongora tetejére és hozzáfogott, hogy új szárnyat meséljen Alinkának.

Mesélt a kisfiúról, aki beszélni tudott a kövekkel, és végül eljutott Aragonit király apró kristálypalotájába.
Mesélt a szigetről, ahol az aszfaltrajzok élnek, akiket elmosott az eső.
Mesélt a múzeumról, ahol éjjel leugranak a festményekről, játszanak, szaladgálnak, és olykor csodát is tesznek a kisjézusok.
Mesélt a koboldról, aki örökre összekötötte egy berlini mozigépész és egy kalaposkisasszony cipőfűzőjét.
Mesélt a háborúról, aki majdnem egészen megevett egy várost, és az óriásokról, akik segítettek újra felépíteni.
Mesélt a vonatokról, a margarétamezőkről, a tengerről.
És mesélt egy tavasztündérről, akit Alinkának hívtak, és akit egy hűvös márciusi napon kis híján elgázolt az oldalkocsis motorkerékpáron érkező Macskaherceg.

Már hajnalodott, amikor a Macskaherceg meséje a Boszorkány-szigethez ért. A nap már készülődött a láthatáron, a Halál egy hintában várakozott a Mátyás téren.
– „A tündér, aki egyszer átkot mond, nem lehet tündér soha többé. A tündér, aki átkot mond, nem tud többé bimbót kibontani, kacagással rügyet fakasztani, divatos sziromruhát tervezni a cseresznyefáknak. A tündér, aki átkot mond, soha többé nem repülhet.”
„Átkot szeretnék mondani – toppantott Alinka, és lecsatolta a hátáról tarka, meséből szőtt szárnyát.”
Itt tartott a Macskaherceg a mesében, amikor felkelt a nap. Sugarai beragyogták a pókhálós kis házat, körbetáncolták a sarkokat, a zongorát, a hintaszéket, majd megállapodtak Alinka arcán. Az öregasszony kinyitotta a szemét, a Macskahercegre nézett, és halkan megszólalt:
– Nem volt ennél az Alinkánál ostobább tündér az egész földkerekségen. Lám, majdnem száz év kellett hozzá, hogy ezt belássa. Pedig hányszor próbáltak üzenni neki a gesztenyefák, hányszor visított a fülébe direkt hamisan az orgona!
A Halál idegesen ropogtatta az ujjait a Mátyás téri hintában. Elvakította a nap, idegesítette a madárcsicsergés, és tudta, hogy ezt a csatát elvesztette.

Van a tágas Nagyvilágban egy város, a városban egy tér, a téren egy ház. A házban egy vénséges vén anyóka lakik egy vénséges vén öregúrral, minden nap végigcsoszognak a Szentháromság utcán.
– Állítólag – hajol közel Schmitt Jolánkához Lamberg Rozália – éjjelente a városban kóborolnak. Micsoda skandallum!
– Nem csak a városban, de a háztetőkön! Az ő korukban! – suttogja a madárcseresznye. – A saját szememmel ugyan nem láttam, de a platánok szerint minden áldott éjjel elindulnak, átrepülnek a Tisza-parti mellvéden, megpihennek a kedvenc kéményeiknél és szerenádoznak a denevérekkel. Egy hajlott hátú, göcsörtös ujjú, szárnyas öregasszony, meg egy girhes, vén, ezüstszürke kandúr!

Akinek van szeme hozzá, és nem tud aludni éjjel, bármikor megpillanthatja őket a szemközti háztetőn.

 


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0