Mindenki útközben van


2011. augusztus 19.
Wirtz Ágnes Both Gabival beszélget

Wirtz Ágnes Both Gabival beszélget

Interjú Wirtz Ágnes művészettörténésszel, a Meseterápia Központ egyik alapítójával.


A Meseterápia Központról és Boldizsár Ildikóról már sokszor írtunk, de rólad még nem. Hol születtél?
A Damjanich utcában 1975-ben, de aztán az Ugocsa utcába költöztünk, a három lánytestvér közül én vagyok a középső.

Sokszor gondolom a középső gyerekemről, hogy neki van a legnehezebb dolga…
Én nagyon jól éltem meg a középső gyerek szerepét. Mindig hangosan és sokat beszéltem. Engem nem lehetett nem hallani! 14 hónappal később születtem, mint nővérem, Kati, nagyon közel állunk egymáshoz, noha ő inkább a ráció, én pedig az emóció vagyok. Nagyszerű barátság lett a mindennapi harcokból. Panna húgom hat évvel fiatalabb nálam, itt, a Villa Bagatelle-ben üzletvezető.

Hol tartotok most a saját mesétekben?
Elindultunk, mindenki útközben van…

A Mesetárpia Központ

A Mesetárpia Központ

Mi akartál lenni gyerekkorodban?
Költő, irodalomár, művész, egyszóval zseni! Petőfi volt az első szerelmem, de aztán gyorsan váltottam József Attilára, Radnótira, aztán jött Thomas Mann, majd a festők, Rembrandttal az élen. Tehát imádtam és imádom a nagyon tehetséges alkotókat. Az volt a lényeg, hogy teljes szívvel átélhettem a művészetet, és rajonghattam értük. A nagyszüleim anyai ágon színészek voltak, nagyapám rendezőként dolgozott Szegeden, Márkus Ferencnek hívták, gyönyörűen beszélt magyarul. Számomra természetesen már csak pocakos, sokat olvasó nagypapaként, és nem vándorszínészként jelent meg. Vele rengeteget gyakoroltam vers- és prózamondást, én is színésznő szerettem volna lenni.

Miben voltál még tehetséges?
Sokat rajzoltam, de még inkább festettem. Ügyes voltam, de nem kiemelkedően tehetséges. Nagyon jól tanultam, szenvedélyesen; természetes volt, hogy mindannyian jól tanultunk.

Mi volt a kedvenc gyerekkori olvasmányod?
A Kincskereső kisködmön. Később ebből a könyvből tanultam meg több különböző fejezetet, amivel a vers- és prózamondó versenyeken indultam. Még most is megvan az a kötet, amelyben nagyapám kijelölte a szövegrészleteket, és el is tudnám mondani például azt, ami úgy kezdődik, hogy „néha a bő ködmön is szorít”. Akkoriban mélyen átéltem, de csak mostanra értettem meg, hogy miről beszélt Móra Ferenc.

Wirtz ÁgnesWirtz Ágnes

Wirtz Ágnes

Miért mentetek el itthonról?
Édesapám az Országos Idegenforgalmi Hivatal vezetője volt, és egyik napról a másikra – szakmai sikerei ellenére – tudtára adták, hogy másé lesz az állása. Én pedig 11 éves kisdobos kislányként azt mondtam, hogy „Látod, apukám, a kommunizmus azért jó, mert itt nincsenek munkanélküliek”! Ez a mondatom szállóigévé vált. Édesapám alakította ki az első idegenforgalmi külképviseletet Frankfurtban. Úgy mentünk ki 1986-ban, hogy egy mukkot sem beszéltem németül, 11 éves voltam. Az apukám öt nyelven beszél, a Gellért Szállóban tanulta a vendéglátószakmát. Nagyon nagy törés, óriási sokk volt, mi száműzetésnek éltük meg. Emlékszem, hogy egyszer nem tudtam elaludni, és azt zokogtam, hogy „itt élned s halnod kell”, mire mondták a szüleim: „Jól van, kislányom, de most már aludj el!” Számomra annyira a nyelv volt a minden. Két–három évig tartott, amíg olyan jól megtanultam németül, hogy ki tudtam fejezni magam.

Kinyílt végre a világ. Miért jöttetek haza?
Mi mindig haza akartunk jönni, és amikor volt rá lehetőség, meg is tettük. Gyerekként akkor még nem tudtam, hogy mennyi mindent kaptam. Kezdetben csak azt éltem át, hogy nem értenek meg engem. Jó volt megtapasztalni, hogy mennyivel kritikusabb, gondolkodóbb embereket nevel a német iskolarendszer, még ha akkor csak dühöngtem is, mert engem csak az irodalom érdekelt, ellenben a németóra keretében a Bild Zeitung példáján tanítottak, milyen eszközökkel manipulálhat a sajtó. Ma már látom, hogy micsoda előnye van az ott tapasztalt iskolai képzésnek.

Akkor hogy lett belőled művészettörténész?
Érettségi után költöztünk haza. Először mindenképpen színésznő szerettem volna lenni, nagyapámat nyüstöltem, hogy mondja meg, van-e tehetségem a színészi pályához. Azt válaszolta: „Tehetséged van, de hogy mennyi, azt nem tudom. Ezen a pályán 80 százalékban a szerencse dönti el, hogy az emberből mi lesz.” Sokáig játszottam a gondolattal, hogy színésznő lesz belőlem. A Képzőművészeti Főiskolára nem vettek volna fel, az itteni rendszernek mások voltak a követelményei. Az a barátnőm, aki itt járt gimnáziumba és szintén művészettörténetre jelentkezett, olyan lexikális tudással rendelkezett, mint kint a másodéves egyetemi hallgatók. Gyáva döntést hoztam: angol–német szakra felvételiztem. Angolra nem is vettek föl, pedig jól beszéltem, végül maradt a német szak, s mivel nem tudtam elég jól a magyar nyelvtani szabályokat, a némettel is voltak gondjaim. Egy évet végeztem csak, mert 17 és háromnegyed évesen megismerkedtem a párommal, Albrechttel a budapesti Vörösmarty téren.

Miért jött Budapestre?
A nővéremmel együtt járt Németországban közgazdasági egyetemre, és egy nagy kelet–nyugati egyetemi kongresszus szervezőjeként jött ide. Szerelem volt első látásra, nem zavarta még a fogszabályzóm sem. Addig azt hittem, hogy az irodalomnál nincs jobb dolog, de szerencsére volt! Fél év után Albrecht megkérte a kezemet, és egyértelmű volt, hogy ebből házasság lesz. 19 évesen mentem hozzá feleségül. Stuttgartban angol és német szakra jelentkeztem, aztán volt egy rutin szívműtétem. Azt az egy évet, amit itthon elvégeztem, ott négy szemeszterként ismerték el. Az operáció után Aachenbe költöztünk, ott tanultam művészettörténetet. Volt egy idős professzorom, fantasztikusan nagy tudással. Ő adta át ezt a szeretetet és lelkesedést, és megmutatta a nagy összefüggéseket.

Mit csináltál, miután elvégezted az egyetemet?
Alapítottam egy művészettörténeti kört óvodásoknak és kisiskolásoknak, diavetítővel, rokokó parókával, fátyollal. Hol Leonardo da Vinci voltam, hol Hogarth-festményben menüettet táncoltam velük. Egy szülő elmesélte, hogy a gyerekükkel elmentek Spanyolországba Velázquezt és Murillót nézni, ahol a négyéves tartott nekik tárlatvezetést! Mi játékból „beleugrottunk” a képbe, és amikor mi is a kép szereplőivé váltunk, akkor már mindent el lehetett róla mesélni úgy, hogy mindenki átélhesse, akár egy négyéves is.

Szenvedélyesen végezted a munkádat?
Csak azt lehet átadni, amit igazán szeret az ember. Az aacheni dómban idegenvezetőkké képeztem ki kis és nagyobb gyerekeket, akik már kicsi koruktól hozzám jártak. Máig is tartom a kapcsolatot a legtöbb gyerekkel.

Miért jöttetek haza?
A párom választotta Budapestet. 2006-ban jöttünk haza, a pocakomban már ott volt a kislányunk, Annamária. Sokáig nem sikerült teherbe esnem. Minden papírt megszereztünk már az örökbefogadáshoz, amikor spontán módon teherbe estem.

Mit szoktál mesélni Annamáriának?
Minden este fejből kell mesélnem, és mindig egy királykisasszony a főszereplő. Az apja németül mesél neki, én magyarul. Időnként átalakítja a jól ismert meséket, a Csipkerózsikánál például sokszor kapjuk ezt az instrukciót: „most úgy meséld, hogy van elég tányér!” Az óvodai szerelmét úgy hívja, hogy: „ő az én ásókapám”. Amikor Hamupipőke a bálban van, akkor Annamária lesz a neve. És ha ő mesél, mindenkiből jót csinál, a rossz szerepébe pedig belebújik. Tehát intenzív meseéletet élünk, az biztos!

Hogyan ismerted meg Boldizsár Ildikót?
A nővérem révén, aki hozzá járt meseterápiára. Kíváncsi lettem arra, hogy kitől van ennyire elájulva a nővérem. Sorsdöntő élmény volt az első találkozás. Ildikó elmesélte a meseközpont ötletét. Mi pedig épp valami ilyesmit szerettünk volna csinálni a férjemmel. Az volt a tervünk, hogy nem úgy adunk anyagi segítséget, mint bárki más, hanem maradandó élményeket nyújtunk hátrányos helyzetű gyerekek számára.

Boldizsár Ildikó

Boldizsár Ildikó

Mi a feladata a meseközpontnak?
Szerintem mindenkinek jót tenne a meseterápia. Mi azért csináljuk, hogy olyanok is hozzájussanak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, de a saját erejükből nem tudnák elérni. Karitatív intézményt hoztunk létre az állami gondozott és a különlegesen tehetséges gyerekek számára. A Mosoly Alapítvány terapeutái is tanulják ezt a módszert, tehát képzéssel is foglalkozunk.

Milyen szellemi tőkétek van mindehhez?
Ildikó nagyon megalapozott tudása és a lelkesedés, hogy jó dolgot hozhatunk létre. Ildikó mellett áll kollégája, Madár. Madár annak az ornitológusnak a beceneve, aki a Meseterápia Központban 120 valódi madár kollégával segít a hátrányos helyzetű gyerekeknek abban, hogy a mesék által kapott gyökerek mellé a szükséges szárnyakat is megkapják a repüléshez.

A Villa Bagatelle étterme

A Villa Bagatelle étterme

Ajándékbolt az emeleten

Ajándékbolt az emeleten

A lelkesedésen és a szakmai tőkén kívül anyagi erő is kell ehhez.
Olyan szerencsés anyagi helyzetben vagyunk, hogy a Meseterápia Alapítványt privát finanszírozzuk. Emellett munkahelyünk, a Villa Bagatelle, ahol most beszélgetünk, szintén segíti a meseközpont működésének a feltételeit.

A Villa Bagatelle olyan, mintha nem Magyarországon lenne.
Van egy kávéház-bisztró, különleges ajándéktárgyakkal foglalkozunk, és létrehoztuk a Brótpékséget is, ami az én nagy szerelmem. Nehéz volt olyan pékmestert találni, aki a német és francia péktől megtanulta a segédanyagoktól mentes pékárukat sütni. Lassan kezd konszolidálódni a pékműhely és az egész Villa Bagatelle, ami segíti a Meseterápia Központ működését.

A gyerekekre is gondoltak az étterem berendezésekor

A gyerekekre is gondoltak az étterem berendezésekor

Modern brót pékség

Modern brót pékség

 

Öt turnusban kezdtétek a gondosan előkészített állami gondozott gyerekcsoportokkal a közös munkát. Te az elsőben vettél részt segítőként. Tudom, hogy nincs még vége a programnak, de elmondanád a benyomásaidat?
Egyelőre túl frissek az élményeim, hisz épp most búcsúzott el a harmadik csapat, és még kétszer tíz nap vár ránk. Nekem a legintenzívebb élményeim az első gyerekcsoporthoz kötődnek, hisz ott mint segítő terapeuta vehettem részt Ildikó és Madár utánozhatatlan mesés-repülős párosa mellett. Életre szóló, felkavaró, sokkoló és csodás mély élmény volt nekem személyesen. A tíz nap után vettem észre, hogy amit addig tudtam a meseterápiáról, csak elmélet volt. Megrázó élmény volt a pécsi gyermekotthonból érkezett, nagyrészt kamasz gyerekeken látni, hogyan hatnak rájuk a mesék. Ugyanígy történt a madarakkal is. A több mint 120 madársegítőnk a röpdékben képes volt olyan kapukat megnyitni, ahol addig a madár sem járt. Olyan szakmai és emberi sikernek lehettem tanúja, amiért csak hálás lehetek. Én magam a művészetterápia segítségével adtam a gyerekeknek lehetőségeket, hogy a sok befogadott láthatatlan kincset, a bennük lévő poklot és mennyországot különböző művészeti technikákkal feldolgozzák, átgyúrják, kézzel foghatóvá és láthatóvá tegyék.

A Meseterápia Központ a saját lábára áll majd egyszer?
Nem ez a cél. Azért csináltuk, hogy minél több gyereknek segíthessünk.

„A több mint 120 madársegítőnk a röpdékben képes volt olyan kapukat megnyitni, ahol addig a madár sem járt.”

„A több mint 120 madársegítőnk a röpdékben képes volt olyan kapukat megnyitni, ahol addig a madár sem járt.”

 

Fotók: Lehotka Gábor

Címkék:


Eddig egy hozzászólás érkezett ehhez a cikkhez:

  1. [...] Paloznakon. Az alapítók között három olyan nagyszerű ember van, mint Dr. Boldizsár Ildikó, Wirtz Ágnes és Albrecht Wirtz, akik személyes tapasztalataik alapján úgy gondolták, hogy mindazt a [...]

Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0