Neheztelés nélkül meghozott kompromisszumok

A Literával közös sorozatunkban Elekes Dóra első vendége Győrei Zsolt drámaíró, szerkesztő, műfordító, költő, művelődéstörténész. Virtuóz formaérzéke és elegáns humora összetéveszthetetlen pozíciót biztosít számára a gyerekköltészetben.

Körülbelül 15 éve ismertelek meg, amikor a Prae sorozatában szerzőtársaddal, Schlachtovszky Csabával felolvastatok a drámáitokból. Azóta nem követtem pontosan a pályátokat, de mindig is foglalkoztatott a kérdés: hogyan vagytok ti szerzőtársak? Hogy lehet ketten drámát írni? És egyáltalán, hogyan találtatok egymásra?
Csabával még hatéves koromban ismerkedtem össze – egy osztályba kerültünk a Törökvész Úti Általános Iskolában. Ezután évfolyamtársak voltunk a Toldy Ferenc Gimnáziumban, végül a Szegedi (akkor még József Attila) Tudományegyetemen is. Az, hogy gyerekkorunktól vagyunk barátok, sokat segít a közös írásban. Egyrészt alaposan kiismertük és valamennyire nyilván alakítottuk is egymás gondolkodását – nem kell sokáig magyarázza együnk a másikának, miért érzi sikerültnek az éppen eszébe jutott mondatot. Másrészt olyan életkorból való ez a közelség, amikor még kevésbé különült el az „enyém” és a „tiéd” fogalma – nem vagyunk irigyek egymás ötleteire, amit kitalálunk, leírunk, minden belső irigység, vetélkedés nélkül megy a közösbe. Amikor írunk, először persze tervezünk: cselekményt, szereplőket, jeleneteket. Az így elkészült vázlatot azután mondatról mondatra haladva írjuk darabbá. Csakugyan közösen haladunk: hangosan kiabáljuk világgá javaslatainkat, bízva a másik ítéletében. Az elkészült szöveg azután ezeknek a neheztelés nélkül meghozott kompromisszumoknak a foglalata.

Miket olvastál gyerekkorodban?
Az első olvasmányélményem a János vitéz – igaz, azt még édesapám olvasta föl nekem, de ezzel aztán rá is kapatott a könyvekre, és nem utolsósorban a verses forma élvezetére. Nem egy gyerekkori kedvencemet, például a Micimackót vagy a Doktor Bubót, kimondottan szójátékaik, kimeríthetetlen nyelvi leleményük miatt olvastam el újra meg újra. Közben azért a kalandregényekre sem tudtam ráunni : Rónaszegi Miklós Kartal-sorozata, Dékány András tengerészkönyvei, A Tenkes kapitánya, az Egri csillagok tértek minduntalan vissza a Verne-könyvek, Karl May és Cooper indiántörténetei meg az elnyűhetetlen Három testőr mellett. Fekete Istvánnak szintén számos könyvét olvastam, a közismert Tüskevártól és Bogáncstól kezdve az olyan ínyencségekig, mint a Lutra vagy Kele. A Delfin könyveket is szerettem, Bröger Pöttöm-Nagy Kázmér és Báz A csodacsapat című gyerekregényeit imádtam, és persze Csukás Istvánt, minden mennyiségben: a Keménykalap és krumpliorrt és a Vakáció a halott utcábant rongyosra olvastam. Később Gerald Durrell vezette a listát, a Családom és egyéb állatfajták után majd’ minden regényét elolvastam, s ekkortájt már komoly Jókai-rajongónak is számítottam – tőle az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt olvastam először.

Emlékszel-e olyan gyerekkori olvasmányra, aminek meghatározó jelentősége volt a barátságotokban Csabával?
Csabával az első közös nagy írónk Rejtő Jenő lett, nem tudtunk betelni vele – azt hiszem, a rafinált humor és a körmönfont történetek iránti rokonszenvünkben nagy szerepet játszottak a regényei. És jó iskolát jelentettek az Alfa magazinban kéthavonta folytatásokban megjelenő Asterix-képregények is, Tímár György utolérhetetlen fordításában.

Megjelent több közös kötetetek – a Passzív apaszív, a Rostálás a magtárban –, itt-ott nagy sikerrel játszották a darabjaitokat; sokan a magyar színház nagy ígéretének tartottunk titeket. De aztán valahogy eltűntetek. Mintha elsodort volna benneteket a szemünk elől a felnőttélet. Mi történt?
A színműveink kezdetben – főleg egyetemi éveink alatt – eleve színpadra születtek: ahogy megírtuk, társulatot is toboroztunk, és elő is adtuk őket. Jártunk velük Szegedtől Pécsen, Gyulán, Debrecenen és Miskolcon át egészen Szombathelyig, játszottunk a Szkénében, az Egyetemi Színpadon. Amikor véget értek az egyetemi évek, úgy gondoltuk, az írás és a bemutatók nem férnek bele hirtelen szűkössé vált ráérő időnkbe, így az írásra koncentráltunk, és kopogtatni kezdtünk színházaknál – általában kevés sikerrel. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy míg irodalmi berkekben a drámaírás ígéreteinek tartottak minket, addig a színházak nem nagyon haraptak rá ezekre a szerintünk pedig jól játszható, hálás darabokra. Így azután segítettünk magunkon. Sándor Annának, a Spinoza gazdájának hála, egy apró, de nagyon hangulatos színpadra dolgozhattunk éveken keresztül. Ennek során előkerültek régi darabjaink (mint a Brontë-k című lápi idill), írtunk újakat, mint a Weiner István pajzán kupléi köré kerekített Kuplékirályt vagy a régi kabaréhősöket mai környezetbe plántáló Hacsak és Sejót, és szerkesztettünk kortárs irodalmi szövegekből – köztük sajátjainkból – zenés kabarét: előbb a Legénytollat, azután a Szakállszárítót. Minthogy hiányzott a botcsinálta színészkedés is, a Hacsak és Sejót mi is játszottuk, sőt ha hívnak, játsszuk ma is. Közben azért egy-egy darabunk másutt is színpadra került. A Drakula vajda, Mátyás királynak rabja című csúfhistóriánkat a Pinceszínházban rendezte meg Dér András 2009-ben, a Vuk című musicalünket, melyet Fekete István kisregényéből Szemenyei János zenéjére írtunk, először Miklós Tibor rendezésében mutatta be a Rockszínház, azóta pedig több amatőr zenés társulat műsorán szerepelt.

Ez a musical gyerekeknek szól?
Úgy írtuk, hogy gyerek és felnőtt is kedvét lelje benne. Néhány dal – hol jobb, hol rosszabb minőségben – felkerült a Youtube-ra, s ha a teljes darab nem is, de a dalszövegek fent vannak az egyébként sajnos régen frissített http://pitymallo.gportal.hu oldalunkon.

A darabjaitok közül még melyeket ajánlanád jó szívvel gyerekeknek?
A Vuk egyedi, bár számunkra nagyon kedves kirándulás volt a gyerekek birodalmába. A darabjainkat – és regényünket – a felnőtt vagy legalábbis a felnőttséggel már kacérkodó korosztálynak írjuk. Többször mutatkoztunk be középiskolás közönség előtt, és sosem ütköztünk értetlenkedésbe vagy unalomba.

Most min dolgoztok?
Immár második éve egy regényen, az Emmuskán. Sajátos, kicsit dráma módjára megírt mű lesz, egy rafinált krimi, mely Londonból vezeti az olvasót a századfordulós Magyarországra – nagyon szeretjük írni.

Műfordító is vagy. Fordítottál Christian Morgensternt, de trubadúrköltőket is. Mostanában miket fordítasz?
A Bitódalok című Morgenstern-kötet először 1995-ben jelent meg, 2000-ben pedig egy mások fordításaival kibővített, kétnyelvű kiadását is egybeszerkesztettem. A nonszensz költészettől a középkori költészethez vándoroltam. Két antológiában – A tavaszidő édességében és az Udvariatlan szerelemben – számos fordítást jelentettem meg, utóbbiban, mely a trubadúrlíra pajzán vonulatát kortárs fordítók tolmácsolásában összegzi, a német fejezetet Katona Tündével közösen szerkesztettem is. Ekkor habarodtam bele a példátlan leleményű lovagköltőbe, a Magyarországhoz is kötődő Oswald von Wolkensteinbe. Sok verset fordítottam tőle különféle folyóiratokba, és keresem a lehetőséget, hogy kötetként is megjelenjenek valahol.

Hogyan viszonyul egymáshoz benned az író és a fordító?
A fordítások izgalmas kihívást jelentenek a formaérzékét edző költőnek, nemcsak rím- és ritmusérzékének pallérozásában (Oswald ilyen tekintetben is kiváló iskola), de egyéni hangjának megtalálásában, saját szobái kiszellőztetésében is.

Az íráson és a fordításon kívül mivel foglalkozol még?
Főállásban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítok dráma- és színháztörténetet, dramaturgiát, verstant, művelődéstörténetet. Közben fordítok, írok, nemrégiben fedeztem fel a Velemi Névtelent, a már-már meglepő módon mai hangú középkori magyar költőt, dalszövegeket írtam a Liliomfihoz, limerickeket a Magyar badar második kiadásába. Mindeközben kedves íróim műveiből szerkesztek könyveket. Heltai Jenő elfeledett drámáit az Európa Könyvkiadó, verseit, illetve Budapestről szóló írásait a Papirusz Book számára szerkesztettem egybe. Szép Ernőnek és Gábor Andornak szintén egy-egy drámakötetét rendeztem egybe az Európa Könyvkiadónak, most pedig a Kosztolányi kritikai kiadásba rakom össze A szegény kisgyermek panaszai című kötetet. Ha ráérek, Plácido Domingót hallgatok, rogyásig.

Szőrös-szálas Bajusz Bálint

Bajusz Bálint eszeveszett törökverő.
Törököt ver reggel hattól este tízig.
Tenyérrel ver, bütyökkel és könyökkel ő,
Néha megáll ordítani: „Bestye, ízlik?”

Még dicsőbb tett, amelyről szép nevét kapta:
Bajuszára törököt szúr: szpáhit, agát.
Ficánkol, ki rémes bajsza hegyét lakja,
Társainak kedvét költi s áhitatát.

Mint az elszánt bogártudós bogarakat,
Úgy szurkál, míg fel nem bök egy dervisbéget,
Kit bezzeg a buta harag tovaragad:
„Eljön, lásd, a Török Ördög, s elvisz téged!

A Gyehenna tüzén böszme bajra jutsz csak:
Harminchárom barbár borbély leberetvál!
Búcsút mondhatsz jobb bajusznak, bal bajusznak –
Rá nem tűzhetsz törököt, sem egeret már!”

Hopp, jön is a rőtturbános Török Ördög,
S Gyehennába, borbélyszékre kerül Bálint.
„Orra alá szappanhabot dörögöltök,
S le a bajszát!” A sok borbély körül bólint.

Csata lángol, rettenet-nagy kalamajka,
A Gyehenna recseg-ropog, dül a hajszán.
Nem lett pőre Bálintnak jobb s a bal ajka –
Harminchárom barbár borbély ül a bajszán.

Egyensúlynak fölkerült a Török Ördög,
A Gyehenna lehűlt, napja lealkonyult.
„Lám, elébb ért véget ez az örök öldök,
Mintsem bajszom büszke vége le-elkonyult!”

Szól Bálint, s les: merre az ő Zsuzsannája?
Fut máris, de furcsát kér e vad macsótól:
„Szőrszált leljek eztán minden uzsonnába’,
S fülemben is, ha belé súg, vagy ha csókol?

Végeztek a háborúval, harcra-harccal!
A bősz bozont miért döfje-bökje orcám?
Ha szeret, le szakállal és harcsabajsszal!”
Vajon úrrá lesz-e Bálint nője morcán?

Nem.

Hisz béke van, elfogyott a lassú jajszó.
Lehullt dísze: csupa szőrös, csupa szálas.
Így lett hősöm, a legendás hosszú-bajszú
Férjkorára csupasz ajkú s csupasz állas.

Címkék: gyerekvers, Győrei Zsolt, interjú, Litera