Túl korán válnak felnőttessé

Interjú Tari Annamária pszichoterapeutával


2012. március 28.
Tari Annamária

Tari Annamária

Igaz-e, hogy érettebbek a mai gyerekek az őket megelőző nemzedékekhez képest? Hogyan befolyásolják felnövekedésüket az őket körülvevő digitális eszközök? Miben mások az ő problémáik? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Tari Annamária pszichoterapeutával, a tavaly decemberben megjelent Z generáció című könyv szerzőjével.

Ennek a nemzedéknek a társas viselkedésében meghatározó szerepet töltenek be a különböző digitális kütyük. Miért olyan nehéz számukra elszakadni ezektől a tárgyaktól?
Azért, mert ezekkel valósítható meg az online létforma, ami nekik már olyan természetes, mint a légzés. Nemrég olvashattuk ezt a hírt, ami plasztikus képet fest a mai gyerekek megtanult készségeiről. Láthatjuk, hogy a gyerekkort már nemcsak a „szokásos” tanulnivalók elsajátítása jellemzi, hanem egy új készség megjelenése, a digitális eszközök kezelése:
„Az 5 és 13 év közötti brit gyerekek csaknem fele nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, kétharmaduk ugyanakkor remekül elboldogul a DVD-lejátszóval, 42 százalékuk pedig a legfejlettebb mobiltelefonnal is. A szigetországi felmérés szerint a korosztály 65 százaléka nem tud teát főzni, 81 százaléka képtelen térképet olvasni, 79 százalékának tudását meghaladja egy sátor felállítása. Tüzet rakni 78 százalék nem tud, de még fára mászni sem sikerül 59 százaléknak. A felmérést a npower áramszolgáltató végeztette – adta hírül a The Daily Telegraph című brit lap”. (Tőzsdefórum)

A digitális nemzedékről szóló konferencián elhangzott előadásában említette, hogy az internethasználat milyen drasztikus módon alakítja át a most felnövekvő nemzedék emberi kapcsolatait, legyen szó akár párkapcsolatról, akár a különböző generációk viszonyáról. Milyen hatása van ennek a folyamatnak gyerekeinkre?
Pont nem drasztikus, hanem lassú és észrevétlen változásokról beszélhetünk, melyek eredményeképpen a kamasz korosztály közötti kapcsolódási formák, az élményszerzés módja, a kommunikáció és a feldolgozás jellemzői átalakulnak. Jó pár éve már, hogy az internet az életünk szerves részévé vált, de a felnőttek ezt másképp érzékelik. Számukra egy pluszlehetőségként szolgál, amit már úgy kaptak, hogy kialakult személyiséggel, szilárd énhatárokkal és karakterrel ültek a klaviatúra felett. A mai Z generáció azonban még gyereknek számít, a hatások és benyomások az ő – még formálódó – énképüket, önértékelésüket és társas kapcsolataikat is formálják. Nem beszélhetünk esetükben kialakult felnőttszemélyiségről, konfliktusmegoldó stratégiákról, mert ezek még csak most alakulnak. Látjuk, hogy az internet inkább a praktikus, rövidített kommunikációt támogatja, a transzparencia (átláthatóság) az énhatárok, a személyes határok eltolódását, a hálózati létben megjelenő kapcsolati tér pedig a narcisztikus tulajdonságok túlreprezentáltságával jellemezhető. Így azt mondhatjuk, hogy az interneten ma egy kamasz olyan térbe kerül, ahol a reális valósághoz képest nagyobb az emberek intoleranciája, esetenként egymás közötti agressziója, kevéssé jellemző lehet a valódi empátia, miközben ebben az életkorban még arra lenne szükségük, hogy a felnőtt-társadalom védje őket és empátiára nevelje.

A gyerekek online életének egyik hatásaként emelte ki, hogy az internet lesz az ő identifikációjuk helyszíne. Milyen következményekkel jár ez?
Ez olyan kérdés, amire a kutatók szerintem még nem tudnak válaszolni, csak találgathatunk. A biológiai evolúcióhoz képest a virtuális evolúció olyan folyamat, ami jelenleg is zajlik. Az elkövetkezendő gyerekgeneráció életében a számítógépek még inkább jelen lesznek. Egyes források szerint ezrével vesznek körül minket majd a gépek, és az internetezés/hálózati regisztrálás kezdő életkora lecsúszik az 5-6 életév tájékára. De bárhogy is alakuljon, mindig figyelnünk kell arra, hogy jelenleg az élet a reális, vagyis offline térben zajlik, és ott is marad még jó ideig. Ez azt is jelenti, hogy a szülőknek és a tanároknak egyre nagyobb a felelősségük abban, hogy egyensúlyt segítsenek kialakítani egy gyereknek, aki még ilyen ítéletalkotásra képtelen, csak egyet lát, hogy mindenki „fent van a neten”.

Emellett viszont azt is tudhatjuk, hogy a gyerekek online személyisége más, mint az offline. Milyen viszonyban van a kettő egymással?
Minden internetező emberre igaz az online személyiség fogalma, nemcsak a gyerekekre. Amikor névtelenül lehetősége van az embereknek, hogy az online tértől elválasszák az offline cselekedeteiket és azonosságukat, kevésbé érzik magukat sebezhetőnek az exhibíció (önmegmutatás) és acting out (azonnali kilépés a helyzetből) terén. Az anonimitás lehetővé teszi, hogy az emberek meggyőzzék magukat arról, hogy „az nem is én vagyok”, és ha nem én vagyok, akkor nem is vagyok felelős érte, azt csinálok, amit akarok. Ezt valószínűleg sosem gondoljuk végig. Spontán vagy tanult tudásunkat felhasználóként egyszerűen belesimítottuk az életünkbe, ami kevéssé tartalmaz olyan önreflexiós pillanatokat, melyekben észrevehetnénk, van-e különbség online és offline stílusunk, magatartásunk között. Nem vesszük észre, hogy magunk is részesei vagyunk annak a feloldódási folyamatnak, amiben a régi intimitáshatárok már nem ott vannak. Kevesen vannak (és ők főleg az idősebb nemzedék tagjai), akik a „régi módon” védik magukat. A többség elhanyagolható mértékű tudatossággal lesz felhasználó, a személyiségét érő hatások figyelmen kívül hagyása mellett. Ez a probléma tehát nem annyira az X generációt fenyegeti, akik érett, felnőtt személyiséggel-identitással és szilárd énhatárokkal rendelkeznek. Sokkal inkább azt a Z és majd Alfa generációt, amelynek tagjai ezt a stílust szokják meg, ezt hiszik természetesnek, és jóval kitárulkozóbbak, mint kellene.

Miből fakad ennél a nemzedéknél az élmények azonnali megosztásának kényszere? Miért lesz kevés önmagában azok megélése?
A hálózati tér olyan felület, ahol a kialakult csoportokkal való kommunikáció szinte kötelező. A megosztás elterjedésében igen fontos tényező persze a felszívó hatás, hiszen ha lehet, akkor természetesen csinálni fogják a kamaszok is. A másik pedig inkább egy addiktív jellemzője ennek a lehetőségnek, hiszen aki rászokik arra, hogy rendszeres időközönként kitesz magáról valamit vagy őt érdeklő valamilyen tartalmat, az egy idő után „érzelmi” kényszernek érezheti ezt a tevékenységet. Ez pedig már egy önmagát gerjesztő folyamatba csap, és eljut oda, hogy az intimitás határai elmosódnak, a közölt tartalmak egyre személyesebb jelleget öltenek. Ma már tudjuk, hogy az ismerősi körnek való megfelelés is tud szorongáskeltővé válni, vagyis olyan „feladattá”, amit csinálni kell azért, hogy ne csökkenjen valakinek a csoportban kialakult „értéke”. A megélés élménye már nem „múlt századi”. Vagyis a kamaszok számára az online élmények súlya és érzelmi ereje hasonlíthat a valódihoz. Hiszen nem sok élményük van még az életről, ezért is kellene arra vigyázni, hogy az online élmény ne szorítsa ki az offline élményeket.

Előadásában használt egy igen érzékletes kifejezést: az érzelmi inkontinencia fogalmát. Mit ért pontosan ez alatt?
Az internet azonnali feszültségcsökkentést kínál, mert egy Z generációs gyereknek mindig van barátja, aki éppen online, és akinek azonnal el lehet mondani sérelmeket, bosszúságokat, nehéz konfliktusokat. A szülők X generációjának tényleg kellett várnia olykor órákig is, hogy megossza a lelki bánatát, vagyis kénytelen volt vele kezdeni valamit addig is, amíg „kiöntheti” magából. A Z (és Y) generáció életében ez néha pár perc csupán. A probléma ezzel nem az, hogy most a szülő azt látja, a fiatalok gyorsan megkönnyebbülhetnek, szemben az ő türelmes és szenvedő viselkedésével. Hanem az, hogy továbbra is nagyon fontos képesség az életben a holding: vagyis az érzések magunkban tartása. Ez ahhoz kell, hogy a sérelmeket, konfliktusokat fel tudjuk dolgozni. Ha az érzéseinket azonnal kilőjük, akkor azok egy másik emberre hárulnak, aki – lehet, hogy egyébként – ez alatt feszeng, ideges lesz, mert azonnali élményként kapja a történteket. Érzelmileg tehát tulajdonképpen vele életem át, amit nekem kéne, és ez egyfajta „használat”. És nem elég, hogy átéletem vele, de még azonnali online tanácsadást, megértést is várok. Az azonnaliság ebben az esetben hátráltatja a saját érzések és megoldások kitermelődését, mert az „elmesélés” gyorsan nyitja ugyan a szelepeket, csökkenti a feszültséget, de olykor megfoszt attól, hogy valaki rátaláljon a saját gondolataira. Az érzelmi inkontinencia tehát egy olyan érzelmi folyamat, amit a technológiai fejlődés támogat, miközben lélektanilag nem szerencsés konfliktuskezelő stratégiát gyakoroltat be egy gyerekkel. Akik azonnal mondják a sérelmeiket, sokszor átélik, bár nem mindig követi ezt tudatos felismerés, hogy bárhány embernek is adták át a dolgot, nincs igazi feloldás vagy megoldóképlet. Nem is lehet, mert azt mindenki csak a saját lelki mechanizmusai segítségével „termelheti” ki. A valódi élet érzelmi folyamatai tehát lassabb és zártabb teret követelnek, mint amilyen az online tér sebessége és átláthatósága. A kamaszok mindkét tér „lakói”. Ezért nem mindegy, hogy az online vagy offline világot tartják fajsúlyosabbnak, honnan kapják az érzelmi munícióikat, melyik élményt kedvelik inkább, és hová tartozik a referenciacsoportjuk.

Az interneten felnőtt generációk kitárulkozóbbak lesznek attól, hogy életük egy másfajta nyilvánosság előtt zajlik?
A valódi életben az emberek elfordítják a szemüket és lehajtják a fejüket, ha személyesről vagy zavarba ejtő dologról beszélnek. Az interneten, ha nem látom azt, akivel interakcióba lépek, ez növeli az esélyét annak, hogy „szívtől szívbe” kommunikáció fusson, és nagyon személyes közlés történjen, akár egy frissen megismert valakivel is. A „face to face” (szemtől szembe) kapcsolat hiánya eltörölheti a korlátokat a virtuális térben, ezzel is hozzájárulva a virtuális gátlástalansághoz. Érdekes szempont, hogy amikor a másik üzenetét olvassuk, olyannak hallhatjuk a hangját, mintha a miénken szólna. Az emberek ajka gyakran mozog olvasás közben, mintha a saját hangjukat vetítenék rá a szövegre, amit olvasnak. Ez eredményezheti, hogy a párbeszédet úgy érzékelik, mint ami a fejükben zajlik, ez pedig inkább monológ, mint dialógus. Ha az ember magában beszél, azt általában biztonságosabbnak ítéli meg, mint a másokkal folytatott párbeszédet. Az interneten zajló kommunikáció eredménye viszont gyakran egy válogatás nélküli nyíltság és közlés, nem is beszélve az én és a másik közötti határok eltűnéséről. Ez a feloldódás azonban nem segíti a pszichológiai függetlenség és autonómia elérését, ami különösen a fiatalabb nemzedékek személyiségfejlődése szempontjából fontos. Mikor a Z generáció tagjai olyan fotókat tesznek ki magukról például, ami jóval érettebbnek mutatja őket, akkor ezt a transzparenciával és az exhibíció vágyával magyarázhatjuk. Számukra a régi határok már nem úgy érvényesek, mint szüleiknek. Nekik nem ijesztő az internet mint projekciós felület, de pont életkoruknál fogva nem is látják át teljesen a veszélyeit. Ami nem is feltétlenül az exhibíció, hanem a koraérettség. Túl korán válnak felnőttessé a gyerekek, és nem élik azt a gyerekkort, amit az idősebb generáció a magáénak mondhatott.


Címkék: , ,


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0