Ha nem lenne fontos, nem írnék


2012. április 11.

Erdős Virág különleges, öntörvényű alkotó. Első kalandja a gyerekirodalommal szinte azonnal komoly kapcsolattá fejlődött, mert amellett, hogy könyv formában kiadták, több színház is játssza egyszerre a művét. A szerzőt a költészet napja alkalmából kérdeztük a Pimpáré és Vakvarjúcska című versmesebeszédről.

Erdős Virág szeme

Erdős Virág szeme

A mű alapötlete egy két évvel ezelőtti pályázatra született. Azóta kissé átírva megjelent a kötet, és két különböző színházi előadás is készült belőle. Úgy látszik, a téma érzékenyen érinti a társalkotókat! Mennyire folytál bele a színházi munkálatokba?
Azért ez nem pontosan így volt. 2010-ben volt egy mesepályázat, arra írtam egy Pimpáré és Vakvarjúcska című verses mesét. A mesében egy Pimpáré nevű királykisasszony számára megadatik, hogy átélhesse, milyen egy bántás elkövetőjéből annak áldozatává válni. Kővel megdob egy varjat, mire egy hirtelen mesei fordulattal ő maga válik a megtámadott varjúvá, hogy aztán a maga bőrén tapasztalja meg a bántás következményeit, az üldöztetést, a szegénységet, a kirekesztettséget. Itt tehát Pimpáré és Vakvarjúcska még egyazon személy volt.
A pályázattal szinte egy időben érkezett a veszprémi Kabóca Bábszínház felkérése, hogy írjak számukra egy gyerekeknek szóló bábdarabot. Úgy döntöttem, hogy Pimpáré alakjából kiindulva írok egy azonos című, de egészen másfelé kanyarodó és persze jóval hosszabb történetet, amelyben Vakvarjúcska már önálló szereplő, mégpedig Pimpáré elvarázsolt jövendőbelije. Ennek most, 2012 januárjában volt a bemutatója Veszprémben. Közben Solténszky Tibor utolsó rádiós munkájaként megrendezte a mesejátékot a szép emlékű Rádiószínházban, majd ugyanő februári bemutatóval színpadra állította a celldömölki Soltis Lajos Színházban. Idén novemberben még egy bemutató lesz a darabból a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban.
A színházi munkálatokba igyekszem nem belefolyni, az évek során kiderült, hogy szerencsésebb így. Sem az én személyiségem, sem pedig a jelenlegi színházi struktúra nem kedvez az ilyesféle együtt gondolkodásnak. Úgyhogy inkább próbálok egyszerűen csak örülni minden elkészült előadásnak.

Erdős Virág és Solténszky Tibor

Erdős Virág és Solténszky Tibor

Az a versforma, amiben írsz, elég sajátos, csak rád jellemző, mondhatnánk „Erdős Virág-strófának”, versbeszédnek is. Könnyednek és görcsmentesnek tűnik. Nagyon megdolgozol ezért a könnyedségért?
Igen, nagyon. Alapjáraton végtelenül nehézkes vagyok, és a legapróbb részleteken is képes vagyok hetekig görcsölni. A legtöbb energia persze ennek a túlsúlyos és kényszeres gondolkodásnak a kompenzálására megy el. Viszont ez visszahat, néha kifejezetten felszabadító érzés látni, ahogy a sorok önálló életre kelnek és szinte kisiklanak a kezeim közül. Szóval ha nagyon erőlködöm, olykor sikerül a könnyedség látszatát keltenem, és ettől végül is megkönnyebbülök.

Kipróbáltad már, hogyan hat a szöveg felolvasva gyerekek körében?
Még nem.

Én igen. A sajátjaim közül a másodikos lelkesedik érte, az elsősnek is nagyon tetszik, olykor ismétli a rímeket, de a nagyóvodás elveszti a rímekben a történet szálait. Melyik korosztálynak ajánlod a könyvet?
Szívem szerint én egyrészt nagyobb gyerekeknek, másrészt felnőtteknek ajánlanám. A mese műfajának szerintem amúgy sem a korhatár a legfőbb kritériuma. Egy mesét nem azért olvas másképp egy felnőtt, mert nem neki szól, hanem mert tudja, hogy egy mese az ilyen és ilyen. Hogy számíthat bizonyos bevett, rituális fordulatokra és olyan egyezményes rejtjelezésre, amelyek kezdettől fogva érzékeltetik, hogy a történet több szeretne lenni önmagánál. Hogy az írója bizonyos értelemben példázatként szeretné felmutatni. Egyébként érdekes megfigyelni, hogy ha valaki egy történetet mese formában ad elő nekünk, akkor az sokkal inkább képes a szívünkig hatolni.
A Pimpáré és Vakvarjúcska ugyanakkor korántsem felnőttmese. Azt hiszem, nagyon is kitűnik belőle az igyekezet, hogy klasszikus értelemben vett „gyerekirodalomként” működjék, de ez, valljuk be, nem igazán sikerült. Úgyhogy legkisebbik gyermeked teljes joggal értetlenkedik. Talán én magam is kétlelkű voltam írás közben. Egy számomra fontos történetet szerettem volna elmesélni, még mielőtt igazán ráéreztem annak az ízére, hogy milyen kifejezetten és célirányosan gyerekek számára írni. Ez valószínűleg egy hosszabb tanulási folyamat, majd az idő eldönti, hogy egyáltalán érdemes-e tovább kísérleteznem.

Milyen volt a közös munka az illusztrátorral, Filó Verával?
Őt egyrészt azért választottam, mert tudtam róla, hogy korábban képregényeket rajzolt, márpedig ezt a mesét eredetileg képregény formájában képzeltem el. Azt gondoltam, hogy szinte minden megszólaláshoz kell majd egy magyarázó képecske, hogy követhető legyen a történet. Aztán persze kiderült, hogy szükségtelen sorról sorra megtámogatni a szöveget, de még így is viszonylag sok kép kellett a könyvhöz. Úgyhogy Vera képregény-rajzolói rutinja mindenképp jól jött. Közben persze azt is tudtam róla, hogy drámákat ír, és azt gondoltam, hogy bizonyos dramaturgiai érzék mindenképp elkél majd egy olyan szokatlan vállalkozásnál, ahol végül is egy színdarabot próbálunk „mesekönyvesíteni”. A rajzok ebben a könyvben tulajdonképp „színpadképek”, illetve azokat a hiátusokat hivatottak pótolni, amik a színpadi szövegkönyvben amúgy szerzői instrukcióként vannak jelen. Viszont a legfontosabb érv, ami Vera mellett szólt, az az ő nagyon szerethető, és ezzel együtt végtelenül extravagáns lénye. Azt reméltem, hogy két ilyen öntörvényű figura találkozásából, mint amilyenek mi vagyunk, csak valami jó dolog sülhet ki. Úgyhogy – még ha a szöveggel kapcsolatban vannak is bizonyos fenntartásaim –, a rajzoknak minden fenntartás nélkül örülök.

A könyv borítója

A könyv borítója

Bár nem annyira direktben, mint a felnőtteknek írott verseidben, de itt is szociálisan érzékeny témáról szól a könyv. Fontos számodra a műveidbe rejtett „üzenet”?
Hülye kérdés, két forint! Hát persze hogy fontos! Csak az a fontos. Ha nem lenne fontos, nem írnék.

Nagyon sokszor fittyet hánysz a helyesírásra, és ilyen köznyelvi kifejezéseket használsz leírva a versben, mint például: „asszem”, „kiván”, „méreckedik”, „marasszon” stb. Milyen kapcsolatban állsz a korrektorokkal és a nyelvvédőkkel?
Az „asszem”, érzésem szerint, már egy bevett változat, a „kiván” a rím miatt maradt így, a „marasszon” szerintem így helyes, a „méreckedik” viszont hiba. Nem is tudom, hogy maradhatott így, pedig valami különös véletlen folytán pont a Móránál található a világ legélesebb szemű és legalaposabb korrektora, szegénynek nem is volt könnyű dolga velem. Ehhez a c-s változathoz is biztos én ragaszkodtam, ha már a „vacillál” egy l-es alakját nem sikerült kiverekednem. Szóval a korrektoroktól még csak-csak, de a nyelvvédőktől már abszolút nem félek. Sőt. Tojok a fejükre.

Az egyik kedvenc részem:
„Helló, bébi!” −
súgja
búgva
(nyilván kissé be van
rúgva),
aztán rám tátja a csőrét,
vagy elő-
rántja a
tőrét,
megkérdi a nevemet,
levágja a
fejemet
(kell neki a copfom!)
S itt maradok
hoppon.”

Ebben a részletben elég sok minden benne van, a játékosság, de az is, hogy ez egy véresen komoly történet. Ez a kettősség végigkíséri az egész mesét. Komor és vicces egyszerre. Te tudsz a saját soraidon nevetni?
A rímes forma, mint olyan, eleve nevetséges dolog. Tulajdonképp semmit sem szabadna komolyan vennünk, ami versbe van szedve. Nem is tudom, talán épp az a legnevetségesebb és legkomolytalanabb a hagyományos, rímes verselésben, hogy olyan nagyon komolyan veszi önmagát. Fura dolog, de ha valami rímel, annak hajlamosak vagyunk kapásból igazat adni. Örülünk neki, még mielőtt átgondolnánk. Szóval akár így, akár úgy, de eleve át vagyunk verve. Nem véletlen, hogy a kortárs költők legfiatalabb nemzedékének igazán átütő erejű alkotóinál már ritkán találunk rímes verseket. Sőt, tapasztalatom szerint a gyerekversek közt is egyre több a szabad vers. Én viszont még nagyon is foglya vagyok ennek az évszázados hagyománynak, miközben a szívem mélyén már abszolút hülyére veszem. Használom úgy, hogy közben kinevetem. Ez egy fura kettősség, amit én úgy próbálok megfejelni, hogy végsőkig feszítem a húrt, rímek helyett kínrímeket, szentenciák helyett klapanciákat gyártok. „Láthatóvá” teszem a dolgot, hogy az olvasó egy másodpercre se feledkezhessen el róla, hogy itt bizony szemfényvesztés, azaz „verscsinálás” zajlik. Végül is a régi képlet: hogy igazán komolyan merjünk venni bármit is, biztosnak kell lennünk afelől, hogy „csupán” egy játék részesei vagyunk.
A gyerekeknél egyébként szerintem ez is sokkal kevésbé problémás dolog. Ők mintha eleve pontosan éreznék, hogy a „versbeszéd”, mint olyan, eleve bornírt és „nemnormális” dolog. Úgyhogy sokszor jókat tudnak nevetgélni egy amúgy teljesen ártalmatlannak és/vagy értelmetlennek tűnő rímpáron is, miközben választott hősük sorsán képesek mélyen megrendülni.

Nagy hiány van kortárs magyar meseregényekből. Megfordult valaha a fejedben, hogy szeretnél kiskamaszoknak szóló regényt írni?
Nem, regényt semmiképp, az már aztán tényleg nem nekem való.

Készülsz esetleg valami újabb meseverssel?
Most egyelőre egy gyerekverskötet összeállítása lenne cél, aztán majd meglátjuk, hogyan alakul.

Címkék: , ,


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0