Öt születés, egy halál – blogcsapongás

Kórház a mennyben és a pokolban

: Seres Tamás
2012. június 13.

Honnan kezdjem? Ma egy nyár eleji vasárnap van. Majdnem egy hétig nem láttuk a gyerekeket, kicsit csúsztam a bloggal is, bocs a szerkesztőktől! Elutaztunk dolgozni, és megtértünk. Nagyon jó megjönni. Főleg, ha már a repülőn azon jár a fejem, hogy mit fogok írni. Azt előre elhatároztam, hogy kicsit a születés felé megyek, de aztán eszembe jutott anyám is, meg a halál is, ha már egyszer valahol arrafelé repültünk a fellegekben.

Flóra

Flóra

Szóval vasárnap van: most jöttünk haza Flóra kiállításának megnyitójáról és zárásáról – miután festőkörük évadzáró tárlatai bő egy órát tartanak nyitva a Nemzeti Galériában. 15 éves. Kész. Nagylány. Őrület. Fest, és titokban festik, mint most egy falon kiderült. Velem van, de már nincs velem. Ez a rend. Még nagyon közel van, de már látom a szemén, meg hallom, ha hisztizik, hogy: szabad. Ezt akartuk. Na: focimeccset még velem szeret nézni, ez jólesik így Eb idején.
Kifejezetten utálom a kórházakat, ezzel persze minden olvasó így van, csak én nagy dózisban kaptam gyerekkoromban, miután anyám orvos volt, ráadásul a munkamániás, mindenféle paraszolvenciát elutasító, missziós tudatú önsorsrontó fajtából, mikor is mindenki fontosabb, mint maga. Na, ebbe is halt bele. Erre majd visszatérek picit.
Szóval, egyszer csak ott tartottunk úgy 15 és fél éve, hogy kellene valami orvosszerű a szüléshez, mert Flóra megkezdte földi pályafutását.
Akkoriban tudományos műsorokat is csináltam, nagyon felkészültnek hittem magam – el is hajtott az alternatív sztárorvos az első hívásomra, mikor is megpróbáltam a feleségem reá bízni. Leamatőrözött, én meg rácsaptam a telefont. Így kötöttünk ki persze anyámnál, aki rögtön mondta a tutit: Miklóst – volt csoporttársát és jó barátját a kerületi SZTK-ból, külváros, Pest. Mire észbe kaptunk, már fel is hívta vonalason a szobájából. Itt már nem volt apelláta. Kicsit romantikusabban képzeltük, de így esett. Be kell valljuk, nagyon megszerettük. Én persze csak statisztáltam, az elején még lelkesen, aztán, ahogy jött a többi: már rutinból, egyedül intézte Zs. a dolgokat.
De nem ezt akartam írni voltaképpen. négyszer szültünk, illetve szült Zs., én csak jelen voltam, és talán vele. Mind a négy külön eset, általában olyan gyorsan megszülettek, hogy senki se tudott róla előre – néha a szülészünk se –, anyám átjött vigyázni az éppen már meglévőkre, aztán annyi. Valahogy egyszer csak mind megvoltak. Persze mind egy külön blogtematika lenne, de ezt inkább akkor, ha a Meseutca indít egy születésblogot. Támogató: a Jóisten.
A szülés – konkrétan a szülés – nem kórházba való, meggyőződésem, nem véletlenül voltak annak idején a babházak, babaotthonok vagy hogy hívták őket. Nem kell otthon, az más felfogás, de lehet úgy is, hogy ne feltétlenül krónikus betegek, fájdalomtól szenvedő haldoklók és törött gerincű sérültek között kelljen bejelentkezni és botorkálni.
Viszont a kórház és főleg az ambuláns és gyerekosztályok: azok külön ügyek. És erről akartam írni. Valahogy kis hazánkban ez a kórház, egészségügy dolog nem megy. Az alábbiakból vegye mindenki magához azt, ami az övé.
Elmesélek három sztorit. Az első mindegy. A második dráma, majd álom és csoda. A harmadik rémálom és gyilkosság. Orvosgyerekként – amit hangsúlyozok – nem számít.

1. felvonás

Zs. és Tamás

Zs. és Tamás

Flóra egyéves lehetett. Zs. vágyott egy varrógépre, Ádám barátommal elmentünk egy ilyen helyre és megvettük. Boldog volt. Flóra meg nőtt, és nagyon tetszett neki, aztán úgy esett, hogy a kikapcsolás után, mikor még ránt egyet a tű, kicsi kezét, annak is legkisebb ujját (kb. 1,5 cm) alátette. A tű beletört. A sírás – képzelhetik! Ügyeletes a Heim Pál. Na, az hol van? Taxi. Ügyel az akkor még a tévéből nem ismert sztárgyereksebész, de a folyosón kb. egykerületnyi gyerek vár a nagyságos asszonyra, szép, illendő, morcos mamai tekintetekkel. Ezt szerintem ismerik. Flóra bömböl. Úgy ítéljük meg, ambuláns a cucc, kopogunk, igen, röntgen. Kiderült, beletört a tű. Na, akkor ezt ki kell venni. Műtét. Műtő. Hát nem SOS – mikor odajut. Rutin – mondják. Ez semmiség. Muszáj altatni. Jó. 15 perc alatt elalszik. Innentől: mi ki, a baba be, izgalom a folyosón. Bocs, alagsorban.
Kisvártatva kész. Orvosi stáb szó nélkül el. Jöhet a következő. Gyerek ki. Az ölembe, ott a folyosón. Altatásban. Nővér mondja, kicsit rúgkapálni fog, de nincs ágy, tartsam erősen. Így csinálom. Illetve próbálom. Szóljunk, ha felébred, hisztis, kap fájdalomcsillapítót, egy hét múlva jöjjünk vissza. Papír kézben.
Felébredt. Nem sírt. Eljöttünk.
(Egy hét múlva kiderült: nem sikerült kivenni az egész tűt, ismétlés, ugyanez.) Túléltük. Mindegy. Mondtuk: ide soha többet. Remélem.

2. felvonás

Donát

Donát

Donát. Mindig is különös figura volt, egy hülye túlizgulás miatt inkubátorban kezdte, már akkor láttuk, ő nem olyan lesz, mint a többi. Hát ez bejött.
Volt vagy kétéves, mikor is játék közben az ablak alatti radiátorcsőre felakasztotta magát. Ezt nem lehet szépíteni. Flóra vette észre, és ezzel – mint utólag kiderült – mentette meg az életét, senki sem tehet róla, ezt Zs. önmarcangolása folytán írom, ő újraélesztette. Lélek és jelenlét. Azonnal mentő, meg ami jön, ha valaki kihívja a 112-t, ez jutott eszünkbe. Dolgoztam persze, valahol a világ végén, én már csak a kórházba értem oda. J. K. Azóta Szent lett. Gyerekosztály. Egy hét alvásmentes rettegés és fohász. A gyerek kiterítve, rajta ezer kanül, tappancs, gép. Felébred-e. Ha fel, értelmes lesz-e. Mennyi oxigén nélküli perc volt. Volt-e. Ezt már nem tudja meg senki. Egy hét után Donát lábon kisétált a kórházból. Fantasztikusak voltak. Máig őrizzük a neveket. Csend. Születés.

3. felvonás

Szt. J. K.

Szt. J. K.

És jött, amikor ez elmúlt. Anyu. Ugyanott, csak más osztályon. Nem részletezem. Negyvenévnyi orvoslét és társadalmi szerepvállalás után. Itt és ennyi. Legyen elég. A teljes rendszer összedőlt, mindenki a másikra mutogatott. Mi tehetetlenül. Elment. Itt hagyott bennünket, nem önszántából.
Követte Őt Cz. Z. Az egyik legjobb kortárs meseíró. Ugyanígy, ugyanott, egy hónappal később. Rémálom.
Szt. J. K. lejátszott.
Na, most ilyenkor mi van? Egy kollégám írta tegnap a Facebookon, ne kerüljünk kórházba. Születni jó, nagyon, a szülőnek is, meg kell becsülni, őrizni, elrakni, nagyon mélyre, hogy legyen hitünk az életben, mikor egyszer ott járunk majd az út végén. Szentimentális giccs. Persze.
Flóra aktot fest és csendéletet. Kiállított, és nem engedi, hogy fotózzam, dicsérjem. Vagy kicsit, azért talán jólesik. A megnyitón az egyik mestere azt mondta: a festmények, rajzok olyanok, mint a megállított időkockák a fotónál, egy-egy pillanat az örökkévalóságnak. Csak nincs előttük gép. A festőt zavarja a gép. Csak a kezük van, a színek meg az ecset. Azt mondta, mit sem tudva, hol jár az eszem, a festő tévedhet – a sebész nem. Tényleg. Ezt le kellett írnom.
A blogban az a jó, hogy nem kell szóljon semmiről. Ha nem akarom. Ez van.
Ha azt kell leírnom, most mi jár az eszemben. Megtörtént.

Címkék: , , , ,


Eddig 2 hozzászólás érkezett ehhez a cikkhez:

  1. Dr Seres László | 2012. június 19. 14:44

    Kedves Tamás, kedves Családod!

    Némi görcs van bennem.Eddigi több sikertelen közeledési kísérlet után, talán már nem kellene megszólalnom…
    Úgy tűnik bizalmatlansági görcs vetett véget a szüleid közötti kapcsolatnak is hajdanán… Van ez így. – Számunka,névadó családod számára ma is érthetetlen és ismeretlen a történet…
    Szegény Édesanyád korai elmeneteléről , az említett lelki görcs utóhatásaként ,nem is kaptunk értesítést. Már a temetés lezajlása után,jóval később,közvetve, tudtuk meg a hírt.
    Magunkban,szomorúan vettük tudomásul.

    Véletlenül akadtam rá a blogodra is . Azonnal felismertem a közös gének csodálatosan hasonló működését… Már a Te hangnemed,a szerető,aggódó, érzelemgazdag,de okos,visszafogott, rövidre fogott,inkább mesévé finomított elbeszélésed is a mi nagycsaládunkban honos hangnemre emlékeztetett. A Te arcodon is letagadhatatlan családi vonásokat látok.A gyerekek finom kis vonásai is egyértelmű rokon benyomást keltenek.- A festészethez,művészetekhez,filozófikus merengésekhez ,íráshoz való hajlam sem ismeretlen előttünk…
    A mai orvosok kesernyés jellemzése nem jelenthet kritikát a múlt és jövő orvosaira nézve is.

    Mindent összefogva,gratulálunk blogodhoz!

    Rokoni szeretettel : Laci bácsi – Jutka néni.

    • Seres Tamás | 2012. június 21. 15:48

      Kedves Laci Bácsi,
      köszönöm kedves sorait,
      én a múltkor is jelentkeztem e-mailben, talán elkerülte figyyelmét, szerintem magánlevelezésben folytassuk a kapcsolatfelvételt.

      De nagyon köszönöm,

      üdv.
      tamás

Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0