Apablog 4.0

A záró felvonás

: Seres Tamás
2012. június 27.

Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is.

Most, hogy nyár van, itt az idő az iskoláról mesélni egy kicsit! Nem játszom el a hős apát, megteszem, mit megkövetel a haza, de megmondom őszintén, az „iskolaügy” nekem terhes. Egyrészt nagyon utáltam mindig is; folyamatosan szorongok, ha bármikor belépek. Hál’ Istennek már most látom, hogy minden gyerekem mindent – de tényleg – sokkal jobban tud nálam. Egyrészt, mert elfelejtettem, másrészt, mert meg sem tanultam annak idején, harmadrészt, mert meg se próbálták megtanítani. Nem oldozom fel magam. Én gombfociztam és zenét hallgattam általánosban. A gimi más volt, ott már bejött a munka és a csajozás, vagy fordítva. Na, a tanulást ott se erőltettem nagyon, de ez titok a gyerekek előtt…

Gyerekek

Gyerekek

Persze róluk szeretnék írni, csak azért személyeskedtem az elején, hogy a szakértelmem egyértelmű legyen e blog megfáradt, önsorsrontó, kitartó olvasóinak, akiknek tényleg hála, hogy elviselik ezt az értelmetlen kuszaságot.

Szóval, úgy 12–13 éve egyszer csak felmerült, hogy most mi legyen. Iskola kell! Tisztán emlékszem. Igazából fogalmunk sem volt, semmi sem tetszett, megnéztünk egypár helyet – valahogy aztán kikötöttünk egy új, ismeretlen, vörös téglás belbudai sulinál. Itt. Hívjuk B.-nek.

Ez se volt egyszerű, mert persze elsőre beírattuk máshová Flórát. „Alternatív”, 25 körüli szülők első gyerekét. Majdnem szegényt. Mert majd mi tudjuk a tutit. Tudtuk egy frászt!

Először arra gondoltunk, legyen, majd később, hogy ne legyen alternatív pedagógia szerinti iskola, mint az oviban. Montessori. Tök jó dolog egyébként.

Fizetőst nem akartunk; ami nagyon bejött, onnan meg elhajtottak bennünket.

Szóval beírattuk egy „dombos” helyre – átjelentettük anyámhoz, így kénytelenek voltak felvenni. Úgy tűnt, minden zsír.

Aztán valami miatt – talán, mert épp ráértem, ezt azóta is önkritikusan és hálát adva mondom – én mentem el az első bemutatkozó szülőire. Na, ezt nem kellett volna. Zs. türelmesebb, de pontosabb. Ezt be kell látnom.

Hát, azt hiszem, még a folyosóról felhívtam Zs.-t, hogy akkor most dobjon be minden szülői kapcsolatot – ebben sosem erősködtem, bocsánat, szülőtársak –, hogy így, minden időn túl bárhová máshová, csak innen el. Borzasztó volt.

A család

A család

Meleg, ablaktalan, pontosabban a rekkenő hőségben lefüggönyözött félalagsori osztályteremnek átalakított luk. A harmincvalahány gyerek még hagyján, de körbenéztem a szülőkön, és én adtam fel. Ezt le kell írnom. Biztos bennem van a hiba, elismerem, én sem vagyok a kis alternatív rövidnadrágjaimban és kopott fekete pólóimban jobb, de: elborzasztó budaiúriiskola-ellenes állapotba kerültem.

Azt a divatbemutatót és izzadságszaggal kevert parfümfelhőt, mellette ápolatlan szókincset és félművelt tolakodást, amit kaptam, nem tudtam megemészteni.

És akkor az a borzasztó – bevallom, mindig utáltam, már iskolás koromban is ezt a típust – tanárnő. Nem is az, hívjuk pedagógusnak, mert meggyőződésem, hogy a későbbi királynők – Éva és Júlia néni, valamint Judit – az igazi tanárok, a többi: csak pedagógus. Lesújtó véleményem van. Bocs.

Szóval bezsúfolódtunk ebbe a félszuterén panelcsodába; és akkor megjelent fehér köpenyben, kopogós szandálpapucsban a pedagógus néni. Már az ajtóban morcosan műmosolygott, majd belekezdett: „ez, meg ez, meg ez kötelező, ez meg ez nincs, ez a világ legjobb iskolája, itt az van, amit mi mondunk, ez már nem az óvoda, ezt vegyék figyelembe, itt biztos ember lesz a gyerekükből” – na, ettől féltem a legjobban. Mi lenne, ha ezt együtt csinálnánk, esetleg hármasban a gyerekkel? Na? Hát nem. Ez nem szociális intézmény. Értettem. Itt fegyelem van, ennyi gyerekkel nem lehet demokráciát játszani, és amúgy sem hisznek senkinek, ők tudják, mi a jó a gyereknek, a bevált pedagógiai módszernél nincs sikeresebb. Tankönyv még nincs. De lesz, fizessék most be szépen. Késés nincs. Hiányzáshoz csak orvosi papír, szülő két napot igazolhat.

Flóra tanul

Flóra tanul

Istenem, még be se lépett a gyerek az ajtón, már azt feltételezik, hogy lóg, csal és kötelességet mulaszt, azt se tudta addig a mosogatáson és az ovis naposságon kívül, hogy az mi. „Kérdés lehet, de ezek a szabályok és időpontok, kiosztom papíron, ne haragudjanak, de itt egyéni szempontok nem érvényesülhetnek. Ide nehéz bekerülni, mi szabjuk a feltételeket. Önök megtették már azzal, hogy eddig felnevelték őket, itt lehet befizetni – júniusban – a szeptemberi ebédpénzt, és ha lehet, most döntsék el, marad-e a gyerek délután a tanulószobában, mert nekünk úgy kell gazdálkodnunk a kolléganőink kapacitásával.”

Na, ennél a pontnál adtam fel. Utána még hosszan felsorolt különböző X. Y.-né neveket, akikről életemben nem hallottam, mint a szakma csúcsait, és hogy büszke, hogy ilyen tanárok fognak majd később az osztályban tanítani, de ez már az én hibám, hogy nem készültem fel belőlük. Ja, és még két dolog, véletlenül egy férfi tanár se volt, és véletlenül – és ez tényleg az – a 30 körzetes gyerekből 8 lett csak lány. Na, ez nagyon komoly.

Itt tényleg kell a fegyelem.

És akkor még egy idézet, amitől ma is kirohanok a világból: „Látom: van itt egypár apuka – volt vagy 15 –, akik egyedül jöttek, kérem, mondják el, amit hallottak a feleségüknek, mert az a tapasztalatom, el szokták felejteni, és a gyerekekkel majd úgyis a mamák foglakoznak…” – kedves kacaj önmagától. Na, elég.

Köszönjük, el lehet menni.

Azt sem szokom meg soha, hogy minden hivatalban és űrlapon, kérvényen és idézésen, igazolványon és bizonyítványon csak anyja neve rovat van, de hogy még a szülői értekezletet is csak anyáknak tartanak Magyarországon sok helyen, az sok.

Mert persze tudom, hogy mi, papák linkek, figyelmetlenek, hűtlenek és hülyék vagyunk, mindig rohanunk, és maximum arra vagyunk jók, hogy befizessünk és néha vezessünk. De az se kell már, mert van külön autónk.

Azért ahhoz a gyerek projekthez csak kellettünk, ha így esett!

Jakab

Jakab

Persze ez megint olyan, hogy az vegye magára, aki akarja, meg aki érintve érzi magát.

Szóval, minden túlzás nélkül, elmenekültem, Zs. szó nélkül mellém állt, és nem adtuk meg azt a lehetőséget, hogy Flóra oda járjon, viszont itt jön az óriási mákunk. Itt, a B.-ben kötöttünk ki. A Montessori-osztályról lecsúsztunk ugyan, de megismertük a világ egyik legjobb fej Judit nénijét.

Valahogy rögtön levette, hogy be kell fogadnia bennünket mint menekülteket. Valahogy rögtön vágta, hogy milyen egy 6 éves gyerek lelke, hogy volt párna és szőnyeg hátul, hogy körben ültek az elején, hogy különbözőek vagyunk, hogy vannak betegesebbek, külföldön dolgozó szülőkkel terheltek, félárvák és elváltak, és vannak bizony okosabbak, szebbek és gazdagabbak. Merthogy ilyen világban élünk. És valahogy mi is erre neveljük őket – ez nem kiugró –, szerintem minden normális szülő ezt teszi.

És hogy az iskola nem kiegészítő hadparancsnokság, hanem egy hely, amit muszáj elvégezni, de akkor legalább legyen jó az itt eltöltött idő, legalább egy picit. És ne azzal kezdjük, hogy mi a kötelező a gyereknek és persze a hülye szüleinek. Majd úgyis kiderül, ezt a csomagot mindenki megkapja.

És persze van anyja és apja. És ez nem mindenkinek járt, nekem sem, de legalább most egy ideig még itt a Földön, ennyit kapott tőlünk, és erre hadd legyen büszke, és ezt meg tudta osztani a kedvenc tanító nénijével.

És együtt nevelünk, az iskola és a család.

Hosszan tudnék mesélni, nyilván az első gyerek iskolásévei vésődnek bele legjobban a papák emlékeibe. Erre most már itt nincs idő és tér. És nem is baj. Talán csak annyit, miután Flóra már jó 4-5 éve felsős, sőt gimnazista, most egy kis utólagos meglepetéssel „jutalmaztuk” Juditot – mert persze tegezzük már –, megkapta Lukácsot. Na, őt őrá mertük bízni.

Jakab és Lukács

Jakab és Lukács

 

Donát és Jakab Montessoriba járt és jár, Éva nénihez és Júlia nénihez.

A vicc az, hogy bár ez véletlen, mégiscsak úgy hozta a sors és a terhességi ciklusok, hogy ahogyan az óvónő és az óvoda is közös volt a négy gyereknél, így lett a tanár nénikkel is. Aztán persze a felső tagozat már egy újabb fejezet a családtörténetben…

Ott megborítottuk a történet és az évek szokásos menetét. De erről majd máskor.


Címkék: , ,


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0