A gyerekkönyv és az illusztráció


2013. május 23.

Sokszor próbálom meseutcás értekezleteken sulykolni, hogy írjunk a könyvek képi világáról, mert gyerekkönyvek esetén csak a szöveggel foglalkozni olyan, mintha csak hallanánk, de nem látnánk őket. Pedig ezeket a tárgyakat látni is kell. Sokszor az illusztrátor munkája éppoly meghatározó, mint az íróé. A kiadói munka során (ezt tapasztalatból tudom) az egyik legnehezebb feladat megtalálni az egymást jól kiegészítő író–illusztrátor párokat. Gyerekkönyvek esetén is sokféle végeredmény születhet.

Az egyik lehetőség, ha egymásra hangolódnak a párok, ez általában a könyvön is meglátszik – erre az utóbbi évek terméséből számomra a legjobb példa a Cerkabellánál megjelent Labirintó című mese, melyben Kertész Erzsi és Kasza Juli tökéletes egységet alkotnak.

Vagy mindkét alkotó profi, hozzák is a várt színvonalat, de a közös alkotásból hiányzik az a rezgés, ami a átlag feletti pluszt jelentené. Ehhez a többlethez alázat kell, mert nem telepedhet egyik réteg sem a másikra. Illetve a jó szövegen túl szükség van egy jól „olvasó” illusztrátorra is, aki szem előtt tartja azt a rengeteg szempontot, ami egy gyerekkönyv esetén felmerül. Nagyon pontosnak kell lenni, a szövegnek nem mondhat ellent a képi megjelenítés (például ha a szövegben három kapuja van egy palotának, nem rajzolhatunk négyet), muszáj figyelembe venni az olvasók korát, és a szereplők karakterét pontosan végigvezetni a könyvön (ha egy szereplő sovány az 5. oldalon, annak kell lennie a 10.-en is), nem lehet túlzsúfolt, sem gyér a kép és a szöveg aránya. Ez látszólag szőrszálhasogatásnak tűnik, de a gyerekek még a képet és a szöveget egyszerre látják.

Vannak persze olyan könyvek, ahol ezt mesterfokon űzik. Brian Selznick Hugo Cabret-jára gondolok, mely hol rajzzal mesél, hol szöveggel, és úgy fonja össze a két szálat, hogy az, ami megjelenik képben, nincs megírva, és amit megír, azt nem illusztrálja. Persze könnyű a helyzete, hiszen mindkét szálat ő tartja kézben, egyszemélyes alkotó. Ezért is eredményez remek könyveket, amikor az illusztrátor jól ír, vagy van mondanivalója és egybe tudja formálni a két síkot, gondolok itt Szegedi Katalin Álomcirkuszára, Lenkájára vagy Paulovkin Boglárka Katicabogarára.

De a legtöbb esetben ma Magyarországon párokba rendeződnek az alkotók, és léteznek jó, több könyvön átívelő kapcsolatok, például Lackfi János és Molnár Jacqueline vagy Berg Judit és Kálmán Anna közös munkái.

Talán az a legritkább, amikor valamelyik alkotó nem találja el a „hangot”, vagy nem veszi figyelembe a előbb vázolt szempontokat. Erre az elmúlt időszakban két kirívó példát is találtam, ezek szerintem nagyban megnehezítik a könyvek „utóéletét”. Az egyik Erdős Virág Pimpáré és Vakvarjúcska című könyve. Én először egy előadáson láttam, és csak utána olvastam ezt az igazán remek, sokhangú, szépen szóló mesét. És hiába színészek tolmácsolásában hallottuk először a lányommal, volt egy-egy saját belső filmünk a meséről, amit nagyon szerettünk. Persze ez egy nehezen felolvasható mese, hisz az ember ritkán tud ennyiféle hangszínt visszaadni, egy komplett színházi olvasópróbát egyedül nehéz összehozni, így nagy segítség lenne a rajz, a vizuális rásegítés. Azt hiszem, ilyenkor nincs középút, nem lehet csak utalni, skiccelni, hanem világot kell alkotni, ahogy Erdős Virág egy sok hagyományból táplálkozó nyelvi atmoszférát teremt, visszanyúl az időben, és mégis nagyon mai. Igen magasra tette a mércét, amit Filó Vera gyermeki, álnaiv rajzai nem találtak el, másról szólnak, elviszik a szöveget, nem pedig kiegészítik.

A másik példa Szécsi Noémi Mandragóra utcája. Remek, izgalmas szöveg, eredeti a nyelvezete, míg P. Szatmáry István rajzai önmagukban összefüggéstelenül lógnak ráaggatva. A szándék jó, az ötlet, az irány remek, és talán a borító még sikerült is – de a belső rajzok következetlenek. P. Szatmáry István nem „olvasott” jól. Nem találta el azokat a képeket, melyek izgalmasak egy-egy fejezetben, és mivel nem tette igazán karakteressé a figuráit, amint perspektívát váltott, felismerhetetlenné váltak a szereplők. Volt olyan illusztráció, amin veszekedtünk a gyerekekkel, hogy kit is ábrázolhat. Ha csak önmagukban nézzük a képeket, akkor egy-egy beállítást jól eltalált, de nem illeszkedik szervesen a szöveghez. Fura módon a sötét tónus és a félelmetes arcok nem teszik „paplan alá bújóssá” a könyvet, míg a szöveg igen. Először magam sem értettem, hogy miért, de a gyerekek ezt is megválaszolták. „Annyira félelmetesek akarnak lenni a képek, hogy az már abszurd. A történet nem akar félelmetes lenni, nem ijesztget, mégis el kell előle bújni néha.” (S. Á., 10 éves.) Ezen a finom, keskeny pallón nehéz átmenni, és amíg a szövegnek sikerül, addig a rajzok inkább lebillennek róla.

És még egy kategória, amire a magyar könyvpiacon jelenleg nincs példa, amikor csak a képek beszélnek szöveg nélkül. Egyik kedvenc könyvem Suzy Lee alkotása, mely szavak nélkül meséli el egy kislány és a tenger kapcsolatát. Ezek nem kidolgozott, részletgazdag rajzok, inkább az ellopott, de nagyon pontosan körülírt pillanat képei. Fekete-fehér szénrajz, kevés kék festék és egy kis Photoshop. Csupasz eszközök, kevés szereplő, mégis egy nagyon mozgalmas, sok érzelmet végigvezető történet, melyben egy kislány megismerkedik és összebarátkozik a hullámmal, a könyv címe is csak ennyi: Wave.

A most éledező gyerekkönyvkészítő műhelyek egyre-másra hozzák ki a remeknél remekebb könyveket, kicsiknek, nagyoknak egyaránt, de még mindig létezik egy-egy terület, melyre nem fektetnek kellő hangsúlyt, ez pedig az illusztráció, a tipográfia és a korrektúra. Ezekből a csapatokból még hiányzik a művészeti vezető és az a gondos kéz, mely kiadás előtt még egyszer végigsimítja a könyvet. Figyeljünk ezekre jobban, mert több múlik rajtuk, mint gondolnánk!

Címkék: , , , , ,


Eddig 2 hozzászólás érkezett ehhez a cikkhez:

  1. Csányi Dóra Csimota Könyvkiadó | 2013. május 23. 19:53

    “És még egy kategória, amire a magyar könyvpiacon jelenleg nincs példa, amikor csak a képek beszélnek szöveg nélkül.”
    Szeretném a szerkesztők figyelmét felhívni a Csimota Könyvkiadó munkáira, ahol nem egy könyv jelent meg szöveg nélkül, csak képekkel. Gondolok például, a Design-sorozatra, mely képi formában dolgoz fel klasszikus meséket.De ott van Baranyai (b) András Mi leszek, ha nagy leszek… c. könyve, vagy Kárpáti Tibor Valentin című Papírszínház-meséjére. Köszönettel: Csányi Dóra főszerkesztő

  2. Edinger Katalin | 2013. május 26. 00:05

    Ide másolom, mert a facebookon is válaszoltam erre: És mennyire igazad van Csányi Dóra ! Valamiért én a design könyvsorozatot nem tartom gyerekkönyvnek, ahogy te is írod design könyvek, de ezt is belevehettem volna, mint kategória. A Mi leszek ha nagy leszekben pedig nincs történet, így nekem ezek az egészen kicsiknek szóló lapozgatós, böngészős könyvek közé tartoznak, ahol persze van egy-két szöveg nélküli. De most kifejezetten a nagyobbaknak szóló könyvekre gondoltam. És amennyire tudom – bár nem néztem meg elég alaposan a Valentin is felnőtteknek szól. Meg ilyenkor persze az is felmerül bennem, hogy mennyire elegáns dolog “félig” hazabeszélni. de a papírszínházakról mindenképpen szeretnék írni, főként az újakról.

Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0