Kis magyar szocio

A kalóz nagypapa – Családi mesék kortárs szerzőktől

: Lovász Andrea
2013. augusztus 28.

A kalóz nagypapa unalmas gyerekkönyv. Ám szép könyv, kétségtelen – ha nem is annyira küllemében. A költőiség, az életvezetéses, kesernyés történetek a maguk módján kedvesek, mi több, néhol szívhez szólóak. Az egyes szövegek önmagukban persze nem mind ilyenek, de végigolvasva a kötetet mégis eléggé depresszív összképet kapunk, kis szomorkásat és kimerevítettet: amolyan kis magyar látleletet a kis magyar családokról, bennük a gyerekekről – mert hát nekik készült, róluk szól a mese.

A tizenkilenc szerző szövegeit felvonultató kötetben mégis alig történik valami gyereknek való – azaz jókedvű zajlás, alakulás, mozgás, kaland –, csak A Csomótündér kivétel: ezzel a szöveggel egy kis derű is megcsillan a kötetben (az Áprilisi tréfák kínos idétlenkedései, a Rozi és a Második gusztustalan második apukás gondolatkísérlete és a Szegény tévé lerágott alapszituációja erőltetett, bár úgy tűnik, humorosnak szánták őket).

A kötetbeli családos események többnyire a családot mint zárt entitást érintik, formálják, és így az mindig (el)szenvedő alanya lesz a változásoknak, nem pedig mozgatója: nagypapa egyedül marad, apa alkoholista lesz, anya és gyerek anyaotthonba kerülnek, látogatóba jön a nagymama, új lakásba költöznek, új iskolába kell beilleszkedni, keresztanya súlyosan megbetegszik, meghal a nagypapa, hó végére elfogy a pénz, elválnak, anya elveszíti a munkáját, testvér születik. A család aktuális társadalmi státuszából adódó szemléleti változás jól megfigyelhető a kötet egészében: a családról írni annyi lett, hogy a családot a maga (esetenként túl)értékelendő elszigeteltségében ábrázolni; a család nem kezdet, nem eredő, nem valaminek, lehetőleg valami jónak az elindítója, hanem viharoknak, korróziónak kitett óvandó, fura képződmény.

A (gyerekszempontú) definíció – „Család az, amikor mi együtt…” – befejezésével talán árnyaltabb és kiegyensúlyozottabb lehetett volna e kötet alaphangja is. De itt nincs, mondjuk, közös várépítés vagy csigarali (ha van is közös nyaralás, Nyári hóesés, akkor az úgy, hogy az egész család végig retteg a focimániás, lusta, autokrata apától, merthogy „apánál soha nem lehet tudni”), A hó végi kalács pedig hiába közös munka eredménye, amolyan kényszerű, Hét krajcár-utánérzés, arról szól, hogy hó végére már elfogy a konyhapénz (van még ilyesmi, mármint konyhapénz?).

A család itt nem is kitűzendő cél, eredmény, végpont, csak a mesék vége volt az, hogy összeházasodtak (egy család lettek), majd boldogan éltek, amíg… És a család nem a jó történések helyszíne, terepe, előfeltétele, hanem mindig erodálódásában ábrázolt – persze a hétköznapok ellenében ez mégiscsak valamiféle történés, és nem tehet róla a szerkesztő, író, hogy pont ilyen galád az élet, és ilyen galádságok esnek meg benne. A családi szerepek annyira sematikusak, hogy kész rémálom végigolvasni (na, jó, benne élni még inkább): anya mindent egyedül csinál, és főzőműsort szeret nézni, romantikus alkat, régi bútorokat gyűjt; apa a focimeccsen üvöltözik, hamarabb elalszik, mint a gyerekek, hét végén is csak telefonálgat, szeretne néha türelmes lenni, de „nem sokáig bírja cérnával”, bár szombaton állatkertbe viszi a gyerekeket, és eleinte még „fizetés-hazahozós” (na, ez is milyen ósdi már?). A gyerekeknek „sose mesél senki”, rendetlenek, egész hét végén a tévé előtt lógnak, tavaszi szünetre is egy egész délutánt kitöltő házi feladatot kapnak; nagypapa mesél és farag és pecázik az unokákkal – csak a Hű, hű, ruhahó! nagymamája übertrendi, ő egy délszaki szigeten sütteti magát a nappal, onnan jön haza családlátogatóba (igaz, ő özvegy anyakirályné – mellesleg radikális és idegbajos).

Nem gondolom, hogy rózsaszín szemüveg kellene a gyereknek, és a lila hurráoptimizmus túlhajtásait sem tartom jónak, de a derűt, a játékot, az egyensúlyt hiányolom (bár tudom, érzem, hogy a szerkesztő hozott anyagból dolgozott): ha már séma, akkor legyen benne a hétköznapok dicsérete is. (Nemcsak rontják a kiadvány egységét, de erősen a gyerekbefogadás ellen dolgoznak a kötet „tanmeséi”: A virágba borult kunyhó túlegyszerűsítése és Anya vándorútjának erőszakolt, emelkedetten szimbolikus, lényegében semmitmondó életvezetési példázata.)

Kis töprengés, magamnak is, a végére: ha a család mint (vágyott vagy éppen szerencsésen megélt) menedék és fogódzó folyamatosan kopik, majd eltűnik, akkor a világba lépő gyerek kozmopolita lesz, vagy csak simán hontalan? Azt meg már magamtól sem kérdezem meg, hogy a gendermániás kritikustársak mit szólnak majd a családi szerepek ilyetén bemutatásához. (Pozsonyi Pagony, 2013)

Szerkesztette: Győri Hanna és Kovács Eszter

Illusztrálta: Rubik Anna

Címkék: , , ,


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0