Gévai Csilla: Lídia, 16 (részlet)


2013. december 18.

A kamaszlányok lelke kiismerhetetlen, de Gévai Csilla még emlékszik rá, milyen volt a kamaszlét. Erről tanúskodik a Lídia, 16, mely minden ízében mai, mégis visszatekint a múltba. Ez a napló nem titkos, bele lehet olvasni!

 

November 3. péntek
Épphogy nem rügyezik

Torlódás! Annyi minden történt egyszerre, hogy most már kezdem elveszteni az irányítást a naplóm felett. Valamiről nem írtam, amiről már kellett volna. Nekem nemcsak Lóránthom van, aki a lelki-edzőm, hanem van egy igazi mesterem is: Byron. (Bálint Áron, Báron, Byron) tanár úr. Nem mi neveztük el így, ezt a nevet örököltük a felsőbb évesektől, ő meg a Lord Byrontól, a nagy angol romantikus költőtől. Tényleg van benne valami hanyag elegancia, simán el tudnám képzelni lóháton, háttérben egy nem túl szerény kastéllyal. Szóval Byron tanár úr három éve szakadatlan terhel keményebbnél keményebb feladatokkal irodalomból. Az a típus, akinek meg kell dolgozni a szeretetéért. Mondanom sem kell, Sára és Byron nem nagyon kompatibilisek egymással, így Sárának Byronról ódát zengeni a kevés tiltott dolgok egyike.

De először a magyarórán történtekről. Szóval, rajongok az irodalomért is! Lubickolok benne!  Byron okos, sokat olvas és jó a humora, és fanyar! Én tudom, hogy titokban dohányzik a tanári vécében. És tuti boldogtalan most is, mert az látszik a testtartásán, biztos valami nő miatt persze, de én nem vagyok szerelmes belé, de már álmodtam vele. Futottunk valahova Sárával, eltévedtünk és Sára eltűnt mellőlem. Egyszer csak ott termett mellettem a tanár úr. Úgy viselkedett, mint egy laza idegenvezető, meghívott engem borozni, talán Krétán lehettünk. Kiültünk a tengerpartra dumálni, majd elképedve vettem észre, hogy a tanár úrnak alul ló teste van, csak a felső teste emberi! Valahogy az eddig nem tűnt fel, hogy Byron kentaur. Hiába ittam álmomban jó sok bort, nem volt semmi hatása rám. Nem emlékszem, miről volt szó köztünk, pedig végig arra koncentráltam, hogy ezt meg kell jegyeznem! Felkelés után leginkább ez maradt meg, hogy annyira meg akartam jegyezni a szavakat! Ja, és megint eltértem a lényegtől: Byron szerint nekem írnom kéne, mert megvan bennem az „eredeti íz”.

Jut eszembe: Mindent apámról.

Szeptemberben Byron egyik terheléses feladata az volt, hogy folyamatosan úgy íratott velem házi dogákat, hogy a szöveg csak tőmondatokból állhatott. Kábé így: Hazamentem. Lefeküdtem. Gondolkoztam. Satöbbi. Elmondása szerint ezt azért tette, hogy megszabadítson az életkorommal abszolút együtt járó túlírástól és sallangtól. Aztán októberben kiírtak egy szépírói pályázatot Pedro Almodóvar tiszteletére, a pályázat címe: Mindent apámról. Nekem persze kötelezővé tette a jelentkezést, nem kegyelmezett! De én se neki. Nem teszi zsebre, amit tőlem kapott, de apa se, az biztos. Tegnap adtam le az írást, szerintem rögtön elolvashatta – biztos a tanári vécében cigizés közben –, mert ma, amikor összefutottam vele a folyosón, rám nézett, „markáns fejet” vágott, és elkezdett bólogatni. Azt hiszem, ezt elismerésnek kell vennem, de semmi normális, akár tőmondat nem jött ki a száján. Azért nem azért, de hozzá képest én tök normális vagyok!

Illusztráció: Gévai Csilla

November 5. vasárnap
Hirtelen lehűlés

Ma megnéztem este egy híradót. Nem szoktam, mert félek tőle, kiskorom óta nyomaszt. Persze ezt nem mondom senkinek, mert ciki. Ma viszont érdekelt, hogy Japánban ténylegesen volt-e cunami, vagy csak riasztást adtak ki a földrengés miatt. Tök jó, csak riasztás volt. Különben Anyának pár éve mertem csak bevallani, hogy a híradónak már a zenéjétől is gyomorgörcsöm lesz. Apa bezzeg úgy nézte régen, mint egy jó krimit, vacsi hozzá, meg hideg sör. Meg sutyiban kis unikum. Apának – most már határozottan ki merem jelenteni – kiváló gyomra van.

A szobám teljesen csendes, a szelet viszont nagyon hallani, mert fent lakunk a tetőtérben. Ha ijedt vagyok, legjobb felhívni Sárát, ő általában nincs nagyon ki a természeti katasztrófáktól, jól bírja őket. Ő a bénább tanároktól van kiborulva, meg egy-két osztálytársunktól, meg a következetlenségektől, meg a határidők be nem tartásától, meg ha nem veszi őt észre a folyosón az Ottó. Ottó matek–fizika–kémia zseni, de sportosztályba jár, és nagyon jól ápolt. Öttusázik. Tőmondatokban írok. Byron tanítványa vagyok.

Akkor most vissza 1931-be, Kubik dédpapa másnapos arca elé. Nem azért, de dédapával fesztelenül és korhűen csevegni nem kispálya. Lényeg: úgy teszek, mintha idáig futottam volna, így miközben beszélek hozzá, kapkodom a levegőt. Előadok egy pármondatos sztorit arról, hogy a főnöke kéreti! Ugyanis egy hölgy betért az üzletbe tegnap este zárás után. Itt a gyűrű, bele kellene vésni e hölgy nevét: Lídia, meg ezt a négy számot 2-0-1-5! A munka nem várhat, mert a hölgy holnap reggel elutazik, a bér viszont emiatt a duplája.
Dédapám beveszi a „főnök kéreti” dumát, és kicsit ledöbbenve, kicsit csodálkozva, kicsit hülye fejet vágva arra kér, hogy várjam meg itt a folyosón. Kábé hét perc alatt szedi össze magát, ami elég jó egy pasihoz képest. Dédapa tök jól néz ki, laza elegancia árad belőle! Amikor kilép a lakásból, kulcsra zárja az ajtót és mire végre beszélgethettem volna vele, a következőket böki oda nekem:

Neked nem kell elkísérned! Add ide a gyűrűt, én majd visszaadom Dezső úrnak, ha kész vagyok vele!

Csakhogy én drámais vagyok, életem rögtönzött helyzetgyakorlatok sorozata, így nem jöttem zavarba:
– Dezső bácsi a lelkemre kötötte, hogy a gyűrűt nem adhatom ki a kezemből! Az üzletbe vésse meg, majd én kézbesítem Lídia asszonynak az elkészített gyűrűt. A fizetséget hétfőn kapja meg érte a Dezső úrtól, talán. Talán? – kérdezett vissza viccet szimatolva a válaszomban.

Rámosolyogtam a dédapámra, mintha ezt a talán szócskát tényleg viccnek szántam volna. Szegény dédpapa, nem is sejtette, hogy ezt a munkát most teljesen ingyen és bérmentve végzi majd el nekem és az időutazás után csörtető emberiségnek! Mert célom ezzel a gyűrűvel, nem csak az volt, hogy e tárgy ürügyén beszélhessek a fiatal dédapámmal, hanem mellesleg az is, hogy bebizonyítsam az időutazás létezésének tényét, ha másnak nem, hát magamnak. Íme Kubik Lídia, szakmáját tekintve időutazó művészettörténész. Időutazó színész. Időutazó képregényrajzoló. Simán időutazó. Talán valakivel Mars-utazó.

Gáz lesz holnap a fizikadoga, tudom. Én lemaradtam az anyagban valamikor a bölcsiben, amikor a gravitációt tanultam! Véletlenségből elrontottam, és felfele estem. Tanárnő, én készültem!

A részletet a kiadó és az alkotók hozzájárulásával közöltük. Köszönjük!

Címkék: , , ,


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0