Mit nyertünk az új A londoni mackókkal?

Tóth Krisztina–Takács Mari: A londoni mackók


2014. február 5.

2013 novemberében a tízéves Csimota kiadó különös ajándékkal lepte meg magát és az olvasókat: kiadta újra A londoni mackókat, ezúttal „igazi” könyv formájában. Az illusztrátor Takács Mari.

Mit nyertünk (és mit vesztettünk) az új formával? – merül fel a kérdés, hiszen nyilvánvaló, hogy az igazi szerelemgyerekként napvilágot látott könyv újrakiadása csak akkor éri meg az időközben profivá váló kiadó számára, ha garantáltan valami újat tud nyújtani az olvasóknak.

Bár zárójelbe tettem a kérdést, mégis kezdjük ezzel: veszítettünk egy bőröndöt. A kis papírkoffer, amelyben tíz füzet bújt meg, nekem nagy kedvencem volt, de tíz év alatt alig jártam olyan könyvesboltban, ahol szépen összehajtogatva lett volna kitéve a polcra. Éppen ezért nem is fogyott olyan ütemben, ahogyan arra az indulókiadó számított; ha pedig mégis ráakadtak az olvasók, a használatban (amely alatt nemcsak az olvasás lapozgatós tevékenységét kell érteni, hanem a fejre- s lábrahúzástól kezdve mindent, amit egy papírdobozzal egyáltalán művelni lehet) hamar tönkrement.

Ezen kívül a kiadvány vesztett a sokszínűségéből – bár lehet, a sok illusztrátor a többféle vizuális világgal inkább tarkaságot zárt a bőröndbe. Takács Mari egységes képi világa, amely egyfajta modernizált vintage hangulatot áraszt, egyhangúsággal igazán nem vádolható, ötletessége pedig páratlanul sokszínűvé teszi a kötetet. De az illusztrációkra még visszatérek.

És hogy mit nyertünk? A tartalomra koncentrálva: a versek esetleges sorrendje helyett egy szép ívű kötetkompozíciót. Az öreg mackós hangulatból egy képzelt tigris és Virágevő Zsiráf Dezső alakja vezetnek el a mindennapi tevékenységekig, az utolsó versek pedig a „takarodó” jegyében az estéről, az árnyakról, az álmokról szólnak. (A kötetet záró Altató a magyar irodalom altatói között és a szívemben is előkelő helyet foglal el; külön szeretem, hogy gyönyörű hapax legomenonja, a „lámpaméz” máris teljes természetességgel beépült a kislányom szókincsébe.)

Kaptunk 11 új verset is, tehát bármilyen kis helyet foglal el a könyvespolcon, A londoni mackók a duplájára hízott. Az új versekkel a megszólítottak köre is bővült, hiszen az iskolai mindennapok is terítékre kerültek (Megfelelési vers, Szünet, Agyatlan vers, Lusták dala). Más kérdés, hogy azok az óvó nénik, akik eddig is belepirultak a „hülye” szóba, amely az öltözködős vers csattanója volt, most biztosan kitérnek a hitükből, ha meglátják a Bonyolult verset, amelynek hőse a Nagyon Hülye. Nekem sem lett kedvencem, bár a „haja”-„hülye” kancsalrímet, köszönöm, jól viseltem: egyszerűen úgy érzem, mivel az eredeti Marci-versek nagyjából az óvodás korosztályt célozták, ez a kiskamaszröhögtető groteszk még akkor is kilóg a tipegőket is megszólító kötetből, ha annak már része egy szünetbeli verekedés is.

A régi versek is változtak itt-ott: nem is értem, hová tűnt a névelő rögtön az első vers első versszakából (miért nem „»a« repülővel”? már úgy megszoktam!), vagy miért lett „»kár« arra himnusz, óda”, amikor a „kevés” jobban esik a fülnek. Azt viszont nagyon is értem, hogy épp az imént idézett Virág Dezsős versből hová lett a Keravill – úgy tűnt el onnan, ahogy az életünkből is, lett helyette wifi és internet (nincs gyerek, akinek ne lennének ismerősek ezek a szavak). Nyertünk tehát egy kis kortünetet is.

Takács Mari pedig egyenesen főnyeremény! Régi-új hangulatú képei tökéletesen illenek egy olyan régi-új kötethez, amely az örökéletű mackókról kapta a címét, és amelynek versei semmit sem vesztenek érvényességükből, akkor sem, ha a bennük megjelenő Marci időközben jócskán nagyfiú lett. Nagyszüleink játékai keverednek Supermannel, kamionnal, porschemazdával; szabásminták és metszetek, megannyi régiség és lelemény ötvöződik az illusztrációkban, amelyeknek szerves része még az oldalszámozás is: tulajdonképpen önálló kis illusztrációk, amelyeknek minden egyes részletére érdemes odafigyelni. Az én kedvencem talán a mozdonyfüstöt imitáló számok párosa… vagy a mérőszalagon megjelenők? Esetleg az árnyékot vetők? Magam sem tudom, nehéz választani! A kislányom bezzeg pontosan tudja, hogy a 22–23 fölötti hófelhőt szereti a legjobban. Ebben persze része lehet annak is, hogy igen mulatságosan tudok fázni-vacogni az ébredező kis jegesmedve nevében, így sokszor nézegetjük ezt az oldalpárt.

a_londoni_mackok1

2010-ben boldogan újságoltam el a Meseutca olvasóinak: megvettem születendő gyermekem első könyvét, A londoni mackókat. A bőröndös változatot, természetesen, hiszen akkor még csak úgy létezett. Nem sejtettem, hogy az én irodalommal fertőzött kislányomnak a legnehezebb feladat lesz majd verset olvasni, addig nem nyugszik ugyanis, míg nem tisztázzuk: „ezt ki mondja?” Nem sorolom, hány remek szerző remek kötete hullott már ki a kezemből (na, persze velem sem egyszerű, mert komolyan veszem a kérdést, és juszt sem mondom azt, hogy a költő). De A londoni mackókban lehet valami mélységesen hiteles, máskülönben nem tudom mire vélni, hogy Zsófi elfelejt kérdezni, csak figyel, nevet, ismétel és kér: még egyszer! (Csimota, 2013)

A képek forrása: a Csimota Gyerekkönyvkiadó honlapja

Címkék: , , ,


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0