A sikító lépcső esete

Egy könyv, két vélemény – Tóth Patrícia és Lakatos István írása


2014. március 4.

Tóth Patrícia és Lakatos István igazán járatosak az ifjúsági irodalomban. Érdekes párbeszéd alakult ki közöttük A Sikító lépcső esete kapcsán.

Lakatos István: Mindketten elolvastuk Jonathan Stroud A sikító lépcső esete című regényét, és lám, mindkettőnknek tetszett. Persze biztosan akadnak különbségek, ezeket most jól meg is beszéljük.

Tóth Patrícia: Igen, már az is furcsa, hogy mindkettőnknek tetszett. Emlékszem, hogy elég bizalmatlan voltál, és igazából én is, valahogy a borító fülszövege nem tűnt túl meggyőzőnek. Annyira sok ifjúsági regény jelenik meg mostanában, és ez is olyan átlagosnak tűnt, most viszont azt gondolom, hogy a Harry Potter óta nem olvastam ilyen szórakoztató és dinamikus ifjúsági könyvet.

L.I.: Engem először az riasztott el, hogy ez egy sorozat nyitó kötete, jaj! Azután megnéztem, mi is ez, láttam, hogy kísértetek is vannak benne. Jól van, akkor jöhet. A kísérteteket szeretem, a kísértetek jók.

T. P.: Én meg pont nem szeretem a kísérteteket. Sosem tartottam őket félelmetesnek, emlékszem, amikor a Düledék palotát, a Magvető klasszikus rémtörténet-antológiáját olvastam, nagyon zavart, hogy a legtöbb novella kísértetes. Kicsit féltem attól is, hogy a kísértetek ilyen modern jófejkedősek lesznek, akikkel aztán összebarátkoznak a gyerekek. Az ilyesmi nekem nem jön be. Aztán amikor éjszaka olvastam A sikító lépcső esetét, arra gondoltam, hogy nem örülnék neki, ha most belebegne egy kísértet, és inkább gyorsan felmenekültem a galériára aludni, hogy majd reggel, világosban folytassam a könyvet. A sorozatokról meg azt gondolom, hogy tényleg sok van belőlük, de itt szerintem az átívelő szál mellékes lesz, minden kötet egy nyomozás köré fog szerveződni (ez is a Harry Potter hangulatot erősítette nálam, bocsánat, sokat fogok rá hivatkozni).

L. I.: Ugyan nem rémültem meg a regény kísérteteitől, de azt látom, hogy tényleg félelmetesre lettek megírva. Különösen, hogy Stroud nem csupán a klasszikus rémtörténetekből merít, hanem a valósnak tartott észlelések leírásaiból is. Sőt, ezeket a mendemondákat bele is dolgozta regényébe, olyannyira, hogy azok libabőrös hangulatát tökéletesen vissza tudta adni.

T. P.: Igen, A sikító lépcső… gyakorlatilag horror, és a szülők köztudottan tartanak ettől, elég mellőzött műfaj a gyerek- és ifjúsági irodalomban. Talán Gaiman Coraline-ja, vagy a Alvin Schwartz Scary Stories to Tell in the Dark sorozata, az átdolgozott Poe történetek és a Harry Potter bizonyos részei sorolhatók ebbe a kategóriába. Szóval nem egy bevett dolog, pedig a tinédzserek szeretnek borzongani, rémtörténeteket mesélni egymásnak, és állítólag a horror segít feldolgozni a félelmeket, megbirkózni a felnőtté válás ijesztőségével, az ezzel kapcsolatos szorongásaikkal. Szerinted szükség van rájuk, vagy baj, ha valami félelmetes? Hány éveseknek ajánlanád A Sikító lépcső esetét?

L. I.: Azt vettem észre, hogy mese- és ifjúsági történetbe ágyazva elfogadottabb a horrorjelenetek alkalmazása. Emlékezzünk csak az első Harry Potter végére, amikor a féregszerű testben vegetáló Voldemort szépen beágyazta magát Mógus fejébe. Vagy A Tűz serlegének végére, amikor a hátborzongató szertartás keretében feltámasztják. Ezek a részek olyan hatásosan, félelmetesen, sőt, egyenesen sokkolóan lettek megírva, hogy egy felnőtteknek szóló horrorban is derekasan megállták volna a helyüket. Úgy tűnik, akkor jönnek elő az előítéletek, ha nincsen mesemesemátka, hanem a történet nyíltan felvállalja, hogy bizony rémtörténet. A kérdésekre válaszolva: lehet, hogy ezek a félelmetes dolgok leginkább a szülőknek tűnnek annak. A gyerekek fantáziája még szabadon szárnyal, őket nem befolyásolja a szokás, az előítélet. Bár A sikító lépcső… inkább az idősebbeknek szól, mondjuk 12 évestől felfelé. Nekik már más félelmeik vannak, így a történetet leginkább egy izgalmas kalandregénynek élhetik meg, olyan hátborzongató részekkel, amelyekről tudják, hogy nem valóságosak. (Vagy de, hihi.)

Tóth Patrícia és Lakatos István

T. P.: Azt azért hozzátenném, hogy A sikító lépcső… sokkal inkább követi a klasszikus rémtörténetek sémáit, mint egy modern horrorét, és főként a Lovecraft-i kozmikus rettegésre épít, a tudatalattiban lévő ősi félelmekre, itt például arra, hogy egyszer csak minden magyarázat nélkül visszatérnek a halottak, akik nem túl barátságosak. Szerintem most jól elijesztettünk mindenkit…

L. I.: Maradjunk annyiban, hogy ez egy rémtörténetbe oltott krimi. Vagy fordítva.

T. P.: És nagyon angol, a legkevésbé odaillő teázásokkal és a fura brit humorral oldja a feszültséget. Imádtam, hogy a szelleminváziót elnevezték Problémának. Csak egy angol találhat ki ilyet. Hangulatilag teljesen olyan, mintha összekeverték volna a Harry Potter-t Sherlock Holmes-szal és a Doctor Who-val.

L. I.: A szellemvadász eszközök is vélhetőleg a közhiedelemből származhatnak, csupa-csupa régimódi dolog. Vasból készült tárgyak, lánc, só, levendula, a legfőbb fegyver pedig a kard. De általában az egész regényről elmondható, hogy a különleges, klasszikus rémtörténeteket idéző hangulathoz az is hozzájárul, hogy noha egy alternatív valóságban játszódik, az elmúlt évszázadban gyakorlatilag bármikor lehetne. Nincsenek mobiltelefonok, sem számítógép, nem az interneten gyűjtik az információkat, hanem a könyvtárban. Én ötvenes évekbeli kulisszák közé képzeltem.

T. P.: Ez a meghatározhatatlan időpont engem kicsit összezavart, ez volt a regény leggyengébb pontja, mert ahogy történtek a dolgok, végig a viktoriánus korba helyeztem a cselekményt. Azután felbukkant egy farmer vagy egy tévé, és nem illett oda. Elég régimódi, de annak kifejezetten örültem, hogy nem használnak modern eszközöket. Stroud egyébként már a második alternatív London-ját teremti meg, hiszen a Bartimaeus-ban is ez volt a helyszín, de egy teljesen más, korrupt varázslók által irányított London. Ott egy nagyon összetett világ-rendszerrel dolgozik, és így az első kötet alapján szerintem nem lesz ez máshogy a Lockwood-sorozatnál sem.

L. I.: Afféle felvezetés A sikító lépcső…, bemutatja ezt a kísértetekkel teli világot, és természetesen a főszereplőket. Biztosan lesz valami nagyobb, átívelő történet, központi rejtéllyel, netán főellenséggel, de egyelőre ez most egy régimódi szellemvadászat kamaszokkal.

T. P.: Szerintem nem maga a kísértetüldözés teszi letehetetlenné a könyvet, hanem a világ érdekessége és a szereplők közti dinamika. Felnőttek szinte egyáltalán nem szerepelnek benne, mert ők már nem olyan érzékenyek a paranormális jelenségekre, mint a gyerekek, és csak a szellemek keltette rettegés jut el hozzájuk. Így a gyerekeknek nagyon hamar fel kell nőni, ez felborítja a felnőtt-gyerek viszonyrendszert, jóval kiszolgáltatottabbá teszi az előbbieket. A három főszereplő például egyedül üzemelteti a pszichikai ügynökséget, lenézik azokat a fiatalokat, akik már annyi idősek, hogy nem látják a szellemeket, és nem akarnak ténylegesen felnőni, mert azzal elveszítenék a munkájukat. Lockwood, Lucy és George kicsit olyanok, mint Harry, Hermione és Ron, egyszerűen jó olvasni a párbeszédeiket, jól működnek együtt (ezért esetlen a könyv eleje, amikor George még nincs velük). Engem például egyáltalán nem zavart, hogy már a felénél rájöttem a nagy csavarra, mert érdekeltek a szereplők, izgultam, hogy mi lesz velük. Más könyvet lehet, hogy letettem volna, ha ennyire egyértelmű a rejtély.

L. I.: Remekül eltalált figurák vannak benne, de nem értettem, hogy a történetet elbeszélő Lucy az első 40-50 oldalon teljesen máshogy viselkedik, mint később. Ellenszenvesen, fellengzősen, sőt, kifejezetten bunkón, pedig a későbbiekben épp az ellenkezője: szerethető, vagány csaj. Vajon írói/szerkesztői baki lenne? Mindenesetre számomra egyértelmű hibának tűnt. A címszereplő Lockwood pedig affél tipikusan angol, a Benedict Cumberbatch-féle Sherlock és a Doctor Who Doktorának fiatalabb keveréke. Még az öltözéke is őket idézi. Titokzatos múltú, szórakozott, mégis talpraesett. Az a típus, aki az egyik percben még komoran nézi a falat, majd hevesen gesztikulálva, kurjongatva elrohan, mert támadt egy remek ötlete, amit rajta kívül természetesen senki sem ért. A harmadik srác, George, a lökött a csapatban, aki folyton eszik, jobban szereti az információgyűjtést a tényleges vadászatnál, kiváló érzéke is van a könyvtárazáshoz, továbbá szívesen beszól mindenkinek és egy üvegbura alatt morgolódó szellem-koponyával fürdik.

T. P.: Nem véletlenül lesz a második rész címe A suttogó koponya. Engem meggyőzött. Biztos, hogy a folytatásokat is olvasni fogom.

L. I.: Kutyafáját, engem is.

 

 

 

Címkék: , , ,


Szóljon hozzá Ön is!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Figyelem! A hozzászólások nem jelennek meg azonnal, csak moderálás után!

https://www.facebook.com/photo.php?v=607560892675966&set=p.607560892675966&type=2&theater

Berg Judit/ Polgár Judit: Alma- A sötét birodalom című könyvének “reklámfilmje”. ( I. fejezet)
Tovább»

Apablog

  • Apablog 4.0 kiemelt

    Annyira nehéz persze négy részbe belesűríteni a dolgokat, nem is teszem, csapongok befejezésül is. Most, hogy nyár van, itt az [...]

    Tovább»
    Apablog 4.0