Rozi úgy rossz, ahogy a gyerekek – az igazi gyerekek, és nem a mesebeliek – nem rosszak. Azért ugrál a pocsolyákba, hogy összefröcskölje a néniket, bácsikat. Rozi arról álmodozik, hogy ne kapjon büntetést a rosszalkodásért, hanem örüljenek neki – és mivel minden évben van egy nap, amikor a kívánságaink teljesülnek, hipp-hopp Ramazuriországban is terem.

Tovább»

Amikor először megnéztük, és mama felolvasta, ami a könyv hátoldalán van, akkor azt hittem, félelmetes, meg hogy előjönnek a farkasok a falból, és láttam, hogy a falra rajzoltak egy nem túl szép farkast, amilyet én is tudnék,  viszont igazi szemei vannak benn a falban. Ez olyan sejtelmes volt.

Tovább»

Romain Gary, más néven Émile Ajar

A legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat minden szerző csak egyetlenegyszer kaphatja meg életében. A litván származású Romain Garynek mégis sikerült kétszer megszereznie. Miután 1956-ban első alkalommal neki ítélték, 1975-ben Előttem az élet című regényét is Goncourt-díjjal jutalmazták, mivel senki sem tudta, hogy ki is valójában az Émile Ajar álnéven publikált alkotás szerzője. Ehhez a kalandos körülmények között megjelent könyvhöz szeretnék kedvet csinálni ajánlómmal.
A regény helyszíne Párizs, közelebbről Belleville, a francia főváros egyik legfurcsább negyede, ahol a legkülönbözőbb nemzetiségek, arabok, zsidók, feketék, algériai és marokkói bevándorlók, szenegáli és kameruni bennszülöttek élik egymás mellett mindennapjaikat. Ám Belleville lakói nemcsak kultúrájukat, de foglalkozásukat tekintve is sokszínűek: itt dolgozik a vándor szőnyegárus, Hamil úr, a neves utcaseprő, Mussza úr, valamint a híres tűznyelő, Valumba úr, de akadnak errefelé örömlányok, selyemfiúk és segédmunkások is szép számmal. Ami Belleville lakóiban közös, hogy semelyikük sincsen igazán jóban a párizsi rendőrséggel.

A történet főhőse a 14 éves arab kamasz fiú, Mohammed, becenevén Momo, akinek egy Auschwitzot is megjárt zsidó asszony, Rosa mama viseli gondját. Rosa mama azzal keresi a kenyerét, hogy tartásdíj ellenében prostituáltak gyerekeire vigyáz, s így kerül hozzá Momo is, akinek szüleiről az égvilágon nem tudni semmit, ám valaki mégis minden hónap végén pénzt küld az idős asszonynak, mely fedezi Momo ellátásának költségeit. A kis Mohammed első barátai, a nála néhány évvel fiatalabb Mojse, Banania és Michel, is hasonló okok miatt laknak Rosa mamánál. A történet egyik fordulópontja, mikor Rosa mama megbetegszik, s ennek következtében az eddigi szerepek felcserélődnek, ugyanis Momo lesz az, aki magára vállalja az egyre betegebbé és magatehetetlenebbé váló asszony ápolását, annak az embernek a gondozását, akitől eddig a legtöbb törődést és odafigyelést kapta életében.

Momo szabad idejét Belleville utcáin tölti, csavarog, kirakatokat nézeget, eldiskurál a környék furcsa lakóival, bolti lopásokat hajt végre, sőt, egyszer még egy filmforgatásnak is szemtanúja lesz. De ebben a regényben talán nem is a cselekmény a legfontosabb, hanem sokkal inkább a narráció és a szöveg stílusa az, ami magára vonja az olvasó figyelmét. A történetet ugyanis maga Momo meséli el, az ő nézőpontjából, az ő szemüvegén keresztül látunk mindent, a regény valójában az ő monológja, s ez a gyermeki perspektíva teszi igazán izgalmassá a könyvet. Momónak ugyanis mindenről véleménye van, ami vele és körülötte történik, mindenen elgondolkodik, mindenhez megjegyzést fűz. Koravén bölcsességgel, minden romantika nélkül elmélkedik a félelem, a nyomor, az emberi kapcsolatok, a szeretet és az identitás kérdéseiről.
S teszi mindezt egy egészen sajátos és furcsa gyermeknyelven, melyre egyrészt a nyelvrontás, azaz a rosszul használt kifejezések és kiforgatott nyelvi klisék jellemzők, másrészt Momo stílusa erősen elüt az úgynevezett irodalmi nyelvtől, sokkal inkább élőbeszédszerű, gyakran szlenges, néhol trágár elemeket is tartalmaz. És mégis, ez a látszólag pongyola és minden választékosságot nélkülöző szöveg képes arra, hogy elgondolkodtasson, hogy izgalmasan és összetetten láttassa a fent említett problémákat.

A könyvet elsősorban hetedik, talán még inkább nyolcadik osztályos tanulóknak ajánlom. Az Előttem az élet kapcsán olyan témákról beszélgethetünk el a diákokkal, mint a szegénység, az árvaság, a kiszolgáltatottság vagy a felnőtté válás, de Momo és Rosa mama viszonyának tárgyalásakor a szeretet, az egymással való törődés és a valahová tartozás fontosságának kérdésköreit is érinthetjük. S mindezeken túl a gyerekekkel az irodalomról is megértethetünk valamit, elsősorban azt, hogy bármilyen témáról bármilyen stílusban lehet úgy írni, hogy a végeredmény értékes alkotás legyen.
A regény néhány oldalas fejezetekből épül fel, úgy gondolom, ez nagyban megkönnyíti a könyv olvasását. Eddig összesen hét alkalommal jelent meg magyarul, legutoljára 2011-ben, ezért megvásárlása vagy könyvtárból való kikölcsönzése könnyen megoldható. S ha valaki mégsem tud hozzájutni a kötethez, a regény teljes szövege elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján. 

Kállai Nagy Kriszta egyik képe

Jótékonysági árverés a Mesélj nekem sorozat illusztrációiból az SOS Gyermekfalu javára

Szeretettel várunk mindenkit május 24-én a Rózsavölgyi Szalonban megrendezésre kerülő jótékonysági árverésünkre, amelyen a Manó Könyvek Kiadó 18 részes, tematikusan válogatott Mesélj nekem gyerekkönyv-sorozatának illusztrációi kerülnek kikiáltásra.
Tovább»

Rengeteg féle tábor várja a jelentkezőket

A MARCZIBÁNYI TÉRI MŰVELŐDÉSI KÖZPONT NYÁRI TÁBORAI  2012

Néhány fontos információ:
Hétfőtől péntekig 8–17 óráig fogadják a gyerekeket, a táborok programja  9–16 óra között, a félnapos táborok 9–13 óra között tartanak. heti menüben egy tál meleg ételt biztosítanak, gyümölccsel vagy desszerttel, melynek költségét az egész napos táborok részvételi díja tartalmazza.
Tovább»

Igazi családi program

Hány múzeum megismerésére lehet elegendő egyetlen hétvége? Melyik volt az év legjobb kiállítása? Melyik az egyetlen teljesen magyar sportág? Miből áll egy szódavíz-kvíz? Milyen volt egy tornaóra 100 évvel ezelőtt? Hogy készül az ólomkatona? Mi az a hipnotikus pszicho-folk? Elfér-e egy 500 fős kórus a Magyar Nemzeti Múzeum főlépcsőjén?
Tovább»

Két találós kérdés: honnan vettük az alábbi idézetet és milyen nevet helyettesítettünk pontozott vonallal? „Ő …….. Ki tudod vágni óvatosan? A következő néhány oldalon találsz még ruhákat. Fesd ki őket, és öltöztesd át ….….-t!” Talán meglepő, de a helyes válasz nem egy rajzfilmfigura neve, hanem Adele-nek, Gustav Klimt egyik modelljének a nevét pontoztuk ki.
Tovább»

A borító

A nagyóvodás, kisiskolás korosztály képzelete még nagyon gazdag. Sokat fantáziálnak az ördögökről és a sárkányokról. A mi családunkban sincs ez másképp, ezért különösen örültem annak, hogy a Mesélj nekem sorozat nyolcadik kötete épp ezzel a két mesebeli lénnyel foglalkozik.
Tovább»

A borító

Kármán Tibor: Egy focista naplójából

A kamaszkor az az időszak, amikor a korábban istenített szülők helyét új példaképek veszik át. A gyermekszobából kamaszbarlang lesz poszterekkel, újságkivágásokkal – a fiatal pedig felkészül, hogy megvívja a felnőtté változás életre szóló nagy csatáját.
Tovább»

Betegek

A múlt héten sikerült az, ami kis családom történetében még soha: mind a négyen egyszerre voltunk betegek. Sebi kezdte, aki előző csütörtökön már nagyon elesetten jött haza az oviból, és miután a vacsi belapátolása helyett az ebéd kirakása lett a program, elment aludni, de az az éjszaka sokkal inkább a lázcsillapításról szólt, nem a pihenésről.

Másnap beugrottam az oviba szólni, hogy én vagyok az egyetlen, aki aznap belátogat oda a családtagjaim közül. Az óvó néni elmesélte, hogy előző nap már délután is nagyon anyátlan volt a kisfiam, és bár azt mondta, nem fáj semmije, csak ült vagy támolygott (gondolom, akkor már émelygett szegénykém). Nővérkéje pedig az udvaron szaladgálás helyett mellette ült, fogta a kezét és simogatta a hátát. Nem is tudom, mi lesz Sebivel, ha Luca jövőre már nem lesz a szomszéd csoportszobában. Nemcsak akkor képesek sülve-főve együtt lenni, ha baj van, bármikor összebújnak vagy kézen fogva sétálnak, de mindenképpen megnyugtató és felemelő, hogy Sebi nem csupán a szüleire számíthat, ha támogatás kell neki.

Az éjjeli hűtőfürdők során megállapítottuk, hogy Sebi (ebben is) anyukájára ütött, ritkán lázas, de akkor nagyon. Eddig inkább hőemelkedéssel vészelt át mindent (szerencsére olyan nagyon komoly betegeskedés egyik gyerekre sem jellemző). Ami sokkal rosszabb, Sebi nemcsak elanyátlanodik ilyenkor, de egészen rémisztően komoly lesz. A szeméből és a szájáról eltűnő mosoly hiánya döbbenetes módon emeli ki, hogy ez a gyerek alapból milyen kis folytonosan vidám fickó.

És mi nem ehhez vagyunk szokva. Lucánál onnan lehet tudni, hogy igazán beteg, hogy nem hisztis, nem panaszkodik, hanem csendes, nyugodt és nagyon kedves. A mai napig él előttem, ahogy ezer évvel ezelőtt, az egyik első 39 fokos lázakor, éjjel fura neszre ébredve a fél szemem kinyitottam, és egy piros arcú, csillogó szemű csöppség nézett rám a párnám túlvégéről, mosolyogva: Szia, apa! Épp akkor érkezett, hogy ne legyen magányos betegségében, gyenge volt, de nem csak a meleg teste miatt olvadoztunk mellette. Mondjuk, tudott nagyobb kunsztokat is, az első két lábra állása is nyolc hónapos korában, éjjel 1 óra körül, magas láztól nehezítve történt, de így is nagyon élvezte. Meg mi is.

Dalton fivérek

Szóval, mire Sebi kezdett volna konszolidálódni, a társaság többi tagja is beszállt, vasárnap este Gyöngyivel már azon versenyeztünk, hogy ki van kevésbé rosszul, mert ő készít vacsorát. (Akkor még vesztettem, bár ez esetben a győzelem is kétes értékű…) Azon az éjszakán pedig alvás helyett már csak nevetni tudtam: ahogy feküdtünk mind a négyen a családi ágyban (illetve öten, az aggódó macskával együtt, aki szerencsére nem lett beteg), és mint a Lucky Luke-képregények orgonasíp-gazfickói, a Dalton fivérek, mi is beosztottuk egymás között a feladatot: Sebi köhögött, Gyöngyi orrot fújt, Luca nyűgös volt, én pedig izzadtam a láztól.

Remélem, a mi odafigyelésünk is az oka, mindenesetre a gyerekek szervezete szerencsére igen erős, és bár viszonylag gyakran betegek (jobban belegondolva, óvodás szinten nem is kirívóan gyakran), sosincs annyira komoly bajuk, ráadásul ezekből alig pár nap alatt ki is gyógyulnak. Így történt most is, a negyedik napon a legnagyobb gondot az jelentette, hogy hová tegyék a sok friss energiájukat, ha már ki nem mozdulhatnak.
Sőt, az oviban most már bő két hónapja divat a bárányhimlő, néha úgy érzem, már csak az én két gyerekem nem kapta el. Pedig azon igazán túleshetnének, kíváncsi vagyok, mennyire lennének róla vidám emlékeim. Legalább nekem, ha nekik nem is.